memetics + networkology = emergence

Posts Tagged ‘digitália’

Digitális szakadék?

In utánközlés on 2011/07/02 at 16:14

Négyéves vagy. Te vagy a Tetris-bajnok az óvodában. Otthon apád már nem enged leülni a gépe elé, mert úgy átkonfigurálod, hogy a cége rendszergazdája a teljes újratelepítést javasolja. Nem csoda, hogy a nagyszülők nagyon büszkék rád!

Vagy nyolcéves vagy. A CNN-en figyeled egy távoli ország tragédiáját, és közben a PS2-n vagy a PC-den százakat vagy milliókat mészárolsz le. Mennyire távoliak ezek a vizuálisan lassan megkülönböztethetetlen képek egymástól? Mennyivel több közösséget tudsz érezni az ismeretlen földlakókkal, mint a kibertért benépesítő, egyre emberszabásúbb, egyre “intelligensebb” robotokkal?

Vagy 18 éves vagy. Számítógépeddel, legyen az egy mobil, egy laptop, palmtop vagy épp egy PC, naponta soxor lépsz be a kibertérbe, az ma már természetes élőhelyed. Anélkül, hogy a mélyére látnál, elképzeled nap mint nap, ahogy szorgos bitek és bájtok a segítségedre sietnek, hívó szavadra elküldik az e-mailed, vagy megtalálnak egy cikket vagy játékleírást az egyik Fülöp-szigeteki PC mélyén egy hivatkozásban…

Közben szépen terjed az internet a kenyai falvakban, ahol a kisközösségek rendes üzleti tervekkel és közös spórkasszával pályáznak a közösségi hozzáférési központok elhelyezésének jogáért. Dél-Afrikában egy Oxfordban tanult 32 éves fekete srác vezeti egy kiváló emberközpontú koncepcióval országa technológia- innovációs műhelyét, az indiai analfabéta gyerekek pedig digitális írástudásra tesznek szert napok alatt.

A világban a legkülönbözőbb helyeken a legváratlanabb módokon lép be az életbe a hálózat, rossz körülmények közepette sokszor kreatívabb módokon, mint a metropolisok üzleti negyedeinek irodáiban, mégis az ún. digital divide, a digitális szakadék szörnyű képével riogatják a globális és lokális közvéleményt. E gyorsan népszerűvé vált mém szerint a világot mintha “felosztaná” az internet, mintha a digitális technológia létrehozna egy róla elnevezett szakadékot, ami elválaszt, ezért jó nem lehet.

A kifejezés önmagában is félrevezető: a digitális technológia elterjedése nem csinálja, legfeljebb követi a szakadékot. Csak társadalmi szakadék van, vagy vásárlóerő-szakadék, amit a digitális technológia észrevehetővé tesz. Az internet, a hálózati technológiák nem szakítanak szét, hanem összekötnek! A harmadik világ létét talán ne varrjuk a nyakukba…

A digitális szakadék nemcsak hogy nincs, de nem is határozható meg, hol húzódna, ha lenne. Számtalan példa mutatja: ahol szükség van az összekapcsoltságra, ahol egy lehetőség, egy ötlet, egy gondolat összeműködhet az internettel, ott felüti a fejét a hálózat. Ha lenne is “szakadék”, nap mint nap változtatná a helyét, ahogy a digitális generáció Budapesten és Nairobiban, az indiai nyomornegyedben vagy a brooklyni lakótelepen “becsatlakozik”, érvényesíti tudását, használni kezdi képességeit.

“Digitális szakadékot” legfeljebb a fejekben találhatunk: a felnövekvő generáció és a digitális szakadék farkasát kiáltók géphasználata között. A gépeket – sokszor büszkén – nem értők, nem használók és az egyre szélesedő digitális generáció közötti különbséget már nem a hozzáférés lehetősége definiálja, hanem a használat milyensége: sebessége, intenzitása, hatékonysága.

Akik e generációk közötti különbséget szakadéknak definiálják, biztosan a túlsó oldalon állnak, és figyelik, ahogy a fiatalabb generációk egészen újfajta, barátságos, együtt élő géphasználatot valósítanak meg, míg ők még mindig csak, hmm, “barátkoznak” a gépekkel, de megbarátkozni talán sosem fognak tudni velük.

A ubiquity, a digitális technológiák mindenütt jelenvalósága természetesen problémák garmadáját is magával hozza, hiszen a processzorok fejlődésével lassan olyan számítógépek állnak majd az asztalokon, mint régen az elit kezében, csak éppen nincs ott az elit, hogy a használatot kontrollálja. A “NASA-ból” jön az infrastruktúra, kezelési útmutató nélkül, a “bármi” összeszerelésére vonatkozó információk pedig mindenki számára hozzáférhetőek a szupersztrádán. Mohamed Atta és elvbarátai is a Microsoft Flight Simulator programján gyakoroltak.

Az információtárolás és -terjesztés eszközeinek egyre hatékonyabbá válásával egyre kevésbé gátolható meg, hogy a technológia és a tudás rossz fejekbe, kezekbe kerüljön. Ha ezt végre belátjuk, érdemes lenne elkezdeni a fejekkel foglalkozni a kezek helyett, hiszen a technológia segítségével a földet körbeérő kezek korlátozásának esélye elenyésző.

Utánközlés; eredeti itt: Népszabadság, 2003. június 26.

Információs háború

In utánközlés on 2011/05/02 at 16:41

Beszélgetés Szekfû Balázs közgazdász, internetgazdaság szakértõvel. Budapest, 2004.03.01. Az interjút készítette Monory M. András-Tillmann J.A.

Honnan erednek azok a változások, amelyek az “információs társadalom”, “információ-gazdaság” kialakulására vezettek?

Egyre inkább úgy látszik, hogy a 20. század végén átfordul az egyenlet: egyre inkább a technológia határozza meg az innováció következõ lépéseit, s olyan mértékben nyer teret az életünkben, mint eddig soha. Ez megkerülhetetlenné teszi az általa elõidézett változások mélyebb megértését. Nem hiszem, hogy bármelyik termékfejlesztõnek eszébe jutott volna például, hogy a lakásban használatos vezeték nélküli telefon hatékony gyermek-felügyeleti eszköz lenne, és hogy az emberek így használják. A hadiiparban iszonyú mennyiségû pénzt költöttek a hatvanas-hetvenes évektõl fejlesztésre, amely egy furcsa privatizációs folyamatban kiáramlott a gazdaságba és a társadalomba, fõleg az Egyesült Államokban. Szokták emlegetni, hogy az internet maga az amerikai kormány azon tapasztalatából jött létre, hogy ha a rendszerbe néhány ponton behatolás történik és néhány komolyabb központ elpusztíthatóvá válik, akkor az amerikai gazdaság mint olyan gyakorlatilag megszûnik mûködni. Ebbõl egy olyan típusú rendszer igénye kristályosodott ki, amelyikben a tudás úgy disztribuálható, hogy nem kötött helyhez. Ez azt jelenti, hogy az információk úgy jutnak el az egyik helyrõl a másikra, hogy hibatûrõ módon kezelik az akadályokat, tehát hogy ha akadályba ütköznek, akkor új utat keresnek. Az internet õse, az Arpanet, ’69-ben nyerte el az elsõ formáját, azóta fejlõdik, került ki az egyetemek világába, ahol szintén a kutatóintézetek közötti tudásdisztribúciót tette lehetõvé. Így jutunk el egy izgalmas fejlõdési folyamat végén 1993-ig, amikor már magának a Word Wide Webnek az megteremtésérõl beszélhetünk.

Hogyan vált ebben a folyamatban kulcsszereplõvé a személyi számítógép?

A PC sokak szerint egyfajta “véletlen baleset” az internet életében. A személyi számítógép WWW megjelenésével hirtelen feltörõ hálózati jelenségnek lett platformja, amikor az egyetemi szerverekrõl “le akart jönni” az internet. Ma a világon szerte 500 millió gép mûködik, Amerikában 60 százalék fölötti a PC-penetráció a háztartásban, Európában ez az arány jóval alacsonyabb, míg Ázsia áll a második helyen. Az információs technológia elõretörése erõs még Izraelben és a Közel-Kelet bizonyos részén, de jellemzõen nagyon gyenge a fejletlen országokban, Afrikában. Ugyanakkor például Indiát hagyományosan fejlesztõbázisként tartják számon. Van tehát egy fajta digitális szakadék, a digitalizált és az analóg világ közötti határ, mely sajnos nagyon közel húzódik a fejlett és a fejlõdõ országok határához.

Mióta vált gazdasági tényezõvé a hálózat?

Az internet és általában a hálózatok gazdasági jelentõségét körülbelül ’94 óta kezdték el fölismerni, körülbelül akkortól látszik kibontakozni egy olyan forradalom, amely a gazdasági életet is alapvetõen változtatja meg. Arról a tendenciáról van szó, amelynek a két részét általában információs társadalomnak és elektronikus üzletnek hívják – a harmadik összetevõ természetesen a globalizáció ebben az összefüggésben. E-businessrõl beszélünk, ha valaki e-mailben kommunikál az asszisztensével, és akkor is, ha valaki elektronikus úton rendeli meg a vállalatának a szükséges beszerzendõ anyagokat, elektronikus úton kezeli a vevõit és juttatja el hozzájuk az áruit. Ez elég széles spektrum, az információs technológia átalakítja a vállalatok mûködését. A vállalatok értékét egyre inkább az szabja meg, hogy milyen típusú hálózatot sikerül felépítenie, a hálózat értéke kiegészíti a hagyományos eszközök, gyárak, gépek értékét. Ha egy vállalat körül kialakul egy network, ez megteremti számára azt a lehetõséget, hogy elkezdhesse innovatív módon használni, vagyis bevétel, illetve profit generálására.

Mibõl ered a hálózatok gazdasági jelentõsége?

A kérdés mindig úgy vetõdik föl, hogy hogyan tudsz hálót teremteni, és hogyan tudsz ezen olyan szolgáltatásokat értékesíteni, amik aztán hozzák a jövedelmet. Az optimalizációból az innováció felé tolódik el a hangsúly. Az internet lehetõvé tette azt, hogy egy technológia megjelenése vállalatbirodalmakat rengessen meg az Egyesült Államokban. A játék-, a kiadói, a lemez-, és még jó néhány termelõ iparág képviselõi azt tapasztalták, hogy megjelentek “kis játékosok”, tulajdonképpen internetes cégek, és hihetetlen energiával törtek be az õ piacukra azáltal, hogy hozzáférésük volt egy exponenciálisan növekvõ hálózathoz. Ki tudták használni azt, hogy az emberek hatékonyan el tudják õket érni, és ettõl fogva a szolgáltatások értékesítése rendkívül egyszerûvé és gyorssá válik, a marketingköltségek lecsökkennek. Ez a folyamat még az elején tart Magyarországon, miközben az elsõ hulláma lecsengett az Egyesült Államokban. Az úgynevezett dotkom összeomlásban kiderült, hogy nem egy hosszú távú lehetõségrol volt szó. Egyre inkább úgy tûnik, hogy az említett 5-6 év izgalmas idõszak volt, amely arról szólt, hogy a gyorsan mozgó kis vállalkozások hogyan tudnak beelõzni a lassan mozgó nagy mamutok elé, és hogyan tudnak kis piaci réseket kihasítani elõttük, vagy akár belõlük, az õ piacaikból. Most a hangsúly azokra a nagy cégekre tevõdik át, amelyek egyre eredményesebben tudják saját szolgálatukba állítani az internetet. Megjelennek az internet és a régi világ ötvözetét megvalósító cégek, amelyek lassan de biztosan átveszik a vezetõ szerepet. A 2000. március közepétõl április elejéig tartó tõzsdei bukássorozatban is az mutatkozott meg, hogy elkezdtek elválni egymástól a jó és a rossz internetes cégek, és azok tudtak megmaradni, ahol az üzleti modell és a stratégia profittermelést tett lehetõvé.

Mennyiben alakítják át a gazdaság, a termelés, a piac eddigi viszonylatait az új technológiák?

Az összes új gazdaságfejlõdési folyamatnak egy igazi nagy nyertese van: a vevõ. Õ az az új szereplõ, akit az internet és az információs technológiai forradalom felhajtóereje irányítói pozícióba juttatott. Korábban egy termék, vagy szolgáltatás vásárlói rendre alulinformált pozícióból tárgyaltak az eladókkal. Ma a vevõ egyre inkább olyan információgazdag helyzetekben dönthet, amelyben sokkal inkább az adatok, információk feldolgozása, értelmezése jelenti döntéseinek korlátjait – ebben viszont segítséget vár és kap a szolgáltatóktól. Az egyre inkább az optimális döntéseket hozó vásárló mindemellett nagyon hatékonyan tudja értesíteni a társvevõket is, hiszen azok is csak “nevek” egy elektronikus levél címzettmezõjében. Ettõl fogva kialakulhatnak olyan úgynevezett hálózati közösségek vagy virtuális közösségek, ahol az információáramlás szinte problémátlan. Kiküldhetnek elektronikus ágenseket, amelyek kis programocskák, körbejárják az internetet, s megmondják, hogy melyik a legjobb ár, minõség, vagy a legjobb referenciákkal rendelkezõ szolgáltató. Megkérdezhetik a megfelelõ közösségekben a partnereiktõl, hogy mi az, amit érdemes venni, hova érdemes menni. A vevõ kerül egy olyan pozícióba, amely a legerõsebb az egész gazdasági rendszerben.

Az információnak nevezett jeltömeg túlnyomó része zavaró, érdektelen zaj. Ennek rohamos növekménye számos problémát vet fel – a figyelemgazdaság kérdésétõl az adatvédelemig menõen.

A XX. század végén az információ-túladagolás jelenségével szembesülünk. Nagyságrendekkel többrõl “van szó”, több információval szembesülünk, mint amit be tudunk fogadni, s a kérdés az, hogy hogyan tudják ezt a szolgáltatók vagy én magam a személyemre szabni, és melyik a jobb nekem, ha ezt a szolgáltató teszi meg, vagy én. Az internet megjelenése nagyon komoly magánjogi kérdést hordoz tehát. Kevesen tudják azt, hogy ha valaki bekapcsol egy böngészõt és elkezd navigálni az interneten, az széles nyomot hagy maga után, amit látnak és visszakereshetnek illetékesek és illetéktelenek egyaránt. Mint felhasználó a szolgáltatóval való kapcsolatomban döntés elõtt állok: minél több információt adok át magamról, annál inkább testre szabhatják a szolgáltatásokat, viszont annál jobban kiszolgáltatom magam – az “adataim én vagyok”. Ugyanakkor minél több információt adok magamról, annál értékesebb is leszek az adott szolgáltató számára, tehát a szolgáltatónak ez eminens érdeke, nekem pedig meg kell találnom a határt, ameddig nekem még megéri. Ebben a spektrumban áll meg az inga valahol félúton, adok is információt meg nem is, kiszolgáltatom magam, meg nem is, mint az okos lány Mátyás királynál. S ezzel kardinális kérdésekhez érkezünk, mint pl. a személyesség, a személy és a közösség kapcsolata az adattitkosság, az adatvédelmi kérdések, a személyes jogok kérdése.

Minél inkább én ellenõrzöm a folyamatokat, annál nagyobb biztonságban érzem magam, és ez a gazdaságnak is jobb. Erre a célra ún. passzport-programokat fejlesztettek ki, melynek segítségével megadják a lehetõséget, hogy úgy bánjak a saját személyes adataimmal, ahogy én akarok. Kiküldhetek egy ilyen kis programot, amit eredetileg robotnak hívtak (azóta egyszerûen botnak), amely a nevemben kereshet különbözõ termékeket. Azt mondják hozzáértõk, hogy ezeknek a botoknak a száma meghaladta már az interneten szörfözõ emberek számát. A technológia mind a két folyamatot magában hordozza, felszabadítja, és ellenõrzése alá vonja az információt.

Ahogy számos területen végbement a hálózatosodás, úgy az “információs háború” nem egyszerû metafórát, hanem egyre konkrétabb veszélyforrást is jelent. Milyen támadási felületek, és milyen védelmi lehetõség vannak?

A vállalati folyamatok átláthatóvá válása azt is jelenti, hogy a munkatársak elérhetõsége is nagyságrenddel növekszik, ezzel együtt pedig annak a lehetõsége, hogy a konkurens cégek dezinformáljanak (ellenséges e-mailek, állásajánlatok stb.). Egy információs háború kezdeteinél vagyunk. Ez a háború a terrorista érzelmû számítógépes kalózok és a nemzetállamok védelmi rendszerei között is zajlik. Most csak a lehetõségét látjuk annak, hogy mire lehet jó hosszú távon az információs hadviselésben.

Az internetnek sajnos megvan az a nagyszerû jellemzõje, hogy mindenki arra használja, ami az érdeke. Ugyanúgy használhatta a nemrég leleplezett amerikai központú, több tízezer fõt megmozgató pedofil közösség, mint ahogy használni fogják a felsõoktatásba jelentkezõ diákok, a marketingszakemberek vagy a nemzetközi terrorista szervezetek. Hallani arról, hogy hogyan szervezõdnek ilyen terrorista sejtek az interneten keresztül, hogyan van kapcsolatban az orosz alvilág a New York-i partnerekkel és errol valószínûleg senki nem tud sokkal mélyebb és sokkal részletesebb információkat. Én a legrosszabbra vagyok felkészülve.

Ezzel kapcsolatban felvetõdik az ellenõrzés kérdése, és persze a szabadság problémája.

Ez a folyamat egy nagyon vékony vonalon egyensúlyoz a totális kontroll, és a totális szabadság között, és megérzésem szerint sajnos egyre inkább azt látjuk majd, hogy totális kontroll lesz, amit viszont az emberek többsége totális szabadságként fog megélni. Egy olyan fogyasztói világ felé tartunk, ahol kevés embert fog érdekelni, hogy konkrétan mi történik az õ személyes adataival, amennyiben nem élnek vissza vele, illetve amíg nem veszi észre, hogy visszaélnének vele… Amikor észreveszi, akkor pedig már késõ lesz. Különösen igaz lesz ez abból a szempontból, ahogy a tulajdonviszonyok átalakulnak bérleti viszonyokká, úgy egyre több adat, információ jelenik meg a bérbeadónál. Márpedig a tulajdon õsi érzését felváltja a legtöbb technológiadominált áru és szolgáltatás esetében a legújabb, legjobb, legjobban használható iránti vágy – lásd az autók, a számítógépek vagy a mobiltelefonok esetét. Az informatika korában minden lépésünk, lélegzetvételünk nyomán adatok keletkeznek, amik feletti ellenõrzés folyamatos kihívást jelent majd.

Az információ szabadsága, vagy éppen elzártsága kapcsán leggyakrabban a hekker figurája kerül a képbe. Miért?

Érdekes, hogy a hekkerek annak idején tulajdonképpen az információs forradalom egyfajta elõfutárai voltak, ma pedig a média leginkább õket szereti idézni az internet kapcsán. Továbbra is az a vélemény, hogy az internet tele van pornóval, lopják a hitelkártyaszámokat, és hogy mindenki hekker. Sokan mondják azt, hogy egy idõ óta a gyorsulás következtében a világ maga béta verzióban van, mert annyira gyorsan fejlõdik minden, hogy az alfa verzió nem jön ki soha, mert addigra már egy új verzió érkezik meg. A hekkerek feladata tulajdonképpen nem más, mint hogy megtalálják a hibákat, a biztonsági réseket ezekben a programokban, tehát bizonyos szempontból nagyon pozitív szerep. Olyan emberekrõl beszélünk, akik nemet mondanak, nem fogadják el a rájuk kényszerített rendszert függetlenül attól, hogy ez mûködik-e vagy sem. És ok lesznek azok, akik megmondják, hogy miért nem mûködik, hogyan mûködtethetõ másként, és mi másra használható még föl. Ezért azt gondolom, hogy számítógépes vagy szoftveres hekkerek helyett sokkal inkább beszélhetünk már valamifajta valóság-hekkerekrõl, akik megpróbálják a valóság folyamatait megváltoztatni, és akkor nem járunk messze már attól a fogalomtól, amit “szociális mérnökségnek” hívunk. Ez a való világot az emberekre való hatás, az emberi kapcsolatok mûködtetése vonatkozásában megváltoztatni akaró vagy tudó emberek csoportját jelentheti. A másik oldalon pedig ott vannak a hoax mûvészek, akik abból kreálnak pénzt és figyelmet, hogy olyan dolgokat hitetnek el a világgal és a világ vezetõ médiumaival, ami egészen elképesztõ hatásokat sejtet. Külön oldal van az interneten a liemails.com alatt, ahol összegyûjtik például azokat az elektronikus leveleket, amiket a barátainktól újra és újra megkapunk, valóságalapjuk pedig semmi. Klasszikus eset volt például egy mobiltelefon-gyártó nevében küldött felhívás, amely – válaszul a konkurencia állítólagos hasonló akciójára – ingyen ajánlott telefonokat. A cég a végén hivatalosan kellett, hogy tiltakozzon és elhatárolódjon a levéltõl, annyian követelték rajta az ingyen telefont. Az ilyen típusú jelenségek kapcsán az internet az információ hitelességének kérdését is újszerûen veti fel. Amit annak idején a tévében látott az ember, az egyfajta etalon volt, annak valamiféle hitelességet tudott tulajdonítani. Ezzel szemben az interneten belül médiumok kialakíthatják ugyan a hitelesség képét, de az internet maga nem válik hiteles médiummá.

Ugyanakkor nagyon is hiteles közösségszervezõként mûködik.

Érdekes látni, hogy ezek az új típusú közösségek, amelyeknek tagjai valamilyen módon elektronikusan tartják a kapcsolatot egymással (e-mail, fórumok, on-line élõ beszélgetések, vagy szöveges üzenetek (SMS) útján), rengeteg módon hatják át a hálózat növekedését és fejlõdését. Egy ilyen virtuális közösségnek volt szerepe 1998-ban Indonéziában abban, hogy Suharto elnököt megfosztották hatalmától, mert a családja nem tudott ellenállni annak a rengeteg pénznek, amely a kommunikációs befektetésekbõl nyerhetõ. A legkisebb szigetek is mûholdas összeköttetésben voltak mindegyik másikkal, így az interneten keresztül tudta az ellenzék megszervezni az amúgy hihetetlenül szervezetlen szigetvilágban az egységes föllépést

Ebben a pillanatban is emberek százezrei beszélgetnek, játszanak, harcolnak egymással, egymás ellen különbözõ on-line virtuális valóságokban, ez pedig egy olyan globális virtuális közösség kialakulásához vezet, amely tényleg a legalapvetõbb értékeit hozza egy ilyen közösségnek. Azt gondolom, hogy ha ezeknek a közösségeknek a mûködését megértjük, akkor megértettük azt is, hogy hogyan és mitõl mûködik maga a hálózat. Felmérhetetlen, hogy az a generáció, amely tizenévesként nõ bele a számítógépes kultúrába, hogyan fogja mindezt húsz év múlva a gazdasági életben valóra váltani, hogyan fogja gyakorolni a hatalmát a politikai életben, hogyan fog családot alapítani, és hogyan fogja ezeket a társadalmi kérdéseket kezelni.

Ez mennyiben változtatja meg a régi szociális szervezõdésformákat? Milyen hatása lesz a jövõ politikájának alakulásában?

Ezek a közösségek egyre inkább lehetõvé teszik azt, hogy konkrét demokratikus folyamatok platformjaként üzemelhessenek. Amerikában sok helyen lehetséges már bizonyos kérdésekben interneten keresztül is szavazni, ez talán Svájcban egy nagyon jó modell lesz, ahol amúgy is hagyományosan havonta többször népszavaztatják a lakosokat. Azt gondolom, hogy ilyen szempontból az információs technológia rengeteg lehetõséget nyújt a politikai életnek. Amerikában a háztartások 99 százalékában van televízió. A kérdés leginkább az, hogy el fog-e tudni terjedni az információs társadalom hasonló mértékben, s ha igen, hogyan. Ezt nagyon sokan kétségbe vonják, ugyanakkor azt gondolom, ez kizárólag az emberek érdekeltté tételén múlik. Európában sok helyen csak a lakosság 10-15 százaléka vagy még kevesebb fér hozzá a hálózathoz, egyelõre nem tudjuk azt sem, hogy hogyan fog ez hatni a maradék 85 százalékra. Magyarországon valamivel egymillió fölötti internethasználóról beszélhetünk, körülbelül 800 ezer internetes használóról, s ezen belül beszélünk 400 ezer emberrõl, aki heti rendszerességgel használja. Kérdés, hogy van-e fölsõ határ, hogy konkrétan mi az a szám, ami fölé valószínûleg nem fog tudni menni az internetes penetráció Magyarországon, a demográfiai és jövedelem elosztási arányok miatt sem. Azt gondolom, konkrétan ez fogja meghatározni, hogy az információs társadalom hatása mennyire tud a széles néprétegekben közvetlenül elterjedni. Európa valahol félúton van az amerikai, nagyon magas PC-penetráció, illetve a Japánban megfigyelhetõ rendkívül magas mobiltelefonos internethasználat között. Európában óriási lehetõség van a mobiltelefonos internet kitörésére, és arra, hogy az elkövetkezõ egy éven belül a mobiltelefonos internetelérés gyakorlatilag maga mögött hagyja a hagyományos PC-s internetelérést. Egy teljesen új iparág van kibontakozóban, ami a mobilokon keresztüli információfogyasztást szolgálja. A szélesebb néprétegek bevonása az információs társadalom közvetlen haszonélvezõinek körébe nem annyira számítógépeken keresztül képzelhetõ el, mint inkább más alternatív internetelérési eszközön keresztül, amilyen a mobiltelefon, a kis kézi számítógépek, a televízió, a képtelefon. Ez a bizonyos sokat emlegetett konvergencia, ami a számítástechnikai, telekommunikációs eszközök összeérését is jelenti többek között, a hozzáférésnek egyre újabb eszközeit termeli ki azért, hogy minél szélesebb körben terjeszthesse el a hálózat használatát. Ez hosszú távon oda fog vezetni, hogy az embereknek egyre inkább lehetõségük lesz arra, hogy beleszóljanak saját sorsuk irányításába, a már említett adat és információs szituációk kontrollálásával. A skandináv országokban megfigyelhetõ tendencia, hogy az állami szektor élen jár az internetfelhasználásban, az internetes technológiák honosításában és a hagyományos folyamatok internetesítésében, lehet szavazni, adólapot kitölteni, információt kérni, az ügyekbe beleszólni az interneten keresztül. Ez a tendencia afelé vezet, egyfajta pozitív jövõképben, hogy az egyes embernek közvetlen beleszólása lesz az ügyek intézésében, és fõleg, hogy abba az ügybe lesz beleszólása, amellyel ténylegesen akar majd foglalkozni. Tehát az internet egy globális világban annak lehetõségét teremti meg, hogy fizikai közösségek is alakulhassanak a virtuális közösségek közvetítésével.

Mennyire változtatják meg ezek az eszközök a közvetlen emberi, személyes és családi kapcsolatokat?

Kutatók megfigyelték, hogy a számítógéppel való kommunikációban az emberek a gépet azonosítják partnerként, és nem a szoftvert. A tulajdonképpen használt szoftver és az ennek használatát szükségszerûen segítõ számítógép képzete összeolvad, a fogyasztó egyre inkább a számítógéppel kommunikál, azt okolja, ha valami nem mûködik, nem pedig a szoftvert, vagy ennek a fejlesztõjét. Ez azt jelzi, hogy a jövõben a számítógépet egyre inkább ilyen virtuális személyiségek fogják megjeleníteni a felhasználó felé. A nagyszüleim ebben a vonatkozásban sokkal elõbbre járnak, mint mi. Ott Lajos a számítógép, Lujza a printer, “õk” ketten alkotják a nagyszülõket segítõ számítástechnikai infrastruktúrát, és mindenki tudja, hogy milyen típusú szakembert kell majd hívni a fejlesztõkhöz, ha valamelyikük “beteg”. Nagyon büszke vagyok a teljesen behálózott nagyszülõkre, akiket mondjuk, sms-ben értesítenek a mobiltelefonjukról, hogy átküldték csatolt fájlként e-mailben a nekem lefordítottt anyagot, tehát hogy ilyen szinten pörgetik az információs társadalom lehetõségeit. Az a tendencia látszik tehát most kirajzolódni, hogy a számítógépes architektúrák, a szoftverek valamifajta megjelenítést fognak kapni, és virtuális lényekkel vagy más típusú, még a jövõben kialakuló felületek révén fogunk kommunikálni, ahol kérdéseket tehetünk föl és azokra választ is kapunk. Látszik tehát, hogy a kommunikáció, ha másra nem is jó, mindenesetre a stresszt rendkívüli mértékben csökkenti. Ha megkérdezhetem a programtól, hogy most éppen miért nem mûködik, akkor – még ha nem segít is túl sokat – valamennyire a kontextusra vonatkozó válaszokat ad néhány alapvetõ kérdésre, ez pedig nagymértékben csökkenti a felhasználók frusztrációját mûködési nehézség esetén.

Hogyan alakul hosszabb távon a “behálózott” társadalmak jövõje?

Ezek a technológiák pusztán eszközök, hogy mire használják õket, az az embertõl függ. Két verzió rajzolódik ki egyre élesebben, két jövõkép. Az egyik az, hogy az ember által kreált robotok az egyre több információ birtoklásával lassan de biztosan átveszik az uralmat a világ fölött és az életünk irányítóivá válnak (pl. hollywoodi filmekben látni ilyesmit). A másik pedig arról szól, hogy az ember a saját hasznára fordítja ezeket az eszközöket, egyre jobbá teszi általuk az életét, és az emberi kapcsolatok megerõsítésére használja föl õket. Azt gondolom, hogy ez az egyensúly igen kényes, vékony a határvonal, amely a kettõt elválasztja egymástól. Egyfajta ingamozgás fog érvényesülni, amit a történelem kapcsán oly sokan emlegetnek: valószínûleg mindkét esetet megismerjük majd. Az látszik sajnos, hogy nem feltétlenül a kifinomultság, az érzésvilág elmélyülése és az egymás iránti fokozottabb megértés vagy szeretet felé halad az emberiség. Az én vízióim arról szólnak, hogy az olimpián eltörlik a szteroidok használatának tiltását, és az fog dönteni, hogy a különbözõ genetikus módosításoknak köszönhetõen kinek van jobb úszóhártya az ujjai között, vagy kinek hosszabb a lába, és az emberek örömmel fogják figyelni az emberi test alakításának új és új formáit. Mindenki rá fogja vetni magát arra, ami a keze ügyébe kerül, és majd nyomkod rajta anélkül, hogy pontosan tudná, hogy ez akár világégésekhez is vezethet a föld másik oldalán.

Ennek nyomán remélhetõleg egyre több ember fogja azt gondolni, hogy ezeket a technológiákat érdemesebb valamilyen pozitív irány elõmozdítására fölhasználni: az emberi kapcsolatok élénkebbé válnak, a kommunikáció és a kommunikációs eszközök legyõzik a távolságot és az ellentéteket. Egyfajta globális összefogás képe jelenik meg a horizonton. Az árnyékos oldalon azonban ott van egy olyan információs elit, amelynek célja nem a megosztás, hanem az információ – és így a hatalom – megtartása és az uralkodás. Minden információs és fizikai vagyon e szûk népcsoport kezében összpontosul, a többiek pedig az általuk rángatott szálak mentén mozognak. Az információs eszközök ezt a törekvést ugyancsak ki tudják szolgálni. Mindkét verzió komolyan esélyesnek tekinthetõ ma, az ezredforduló környékén. Mindenkinek a vérmérsékletére van bízva, hogy melyikben tud vagy akar inkább hinni. Egy barátságos, Pennsylvaniában élõ úriember, bizonyos Updike úgy gondolja, hogy 2020-ban egy amerikai-kínai atomháború fogja megpecsételni a Föld sorsát. Ezek szerint õ a második verziót tartja esélyesebbnek. De ha kollektívan bízunk az elsõben, akkor önbeteljesítõ jóslatként talán mûködni is fog, én mindenképpen erre buzdítanék.

MONORY M. ANDRÁS-TILLMANN J. A.

Utánközlés; eredeti itt: SzocHáló

Hogyan ne bízzunk az internetben?

In utánközlés on 2011/03/02 at 16:10

A tévében látom a beszélő képét, a telefonban hallom a hangját, levelében látom a kézírását. De az e-mailjében tegnap egy vírust küldött. Sőt a vírus önmagát küldte át a barátom neve alatt. Ennek ellenére a következő üzenetét, amelyben biztosít arról, hogy a vírustól megszabadult, már elfogadom mint az övét. Feltételezem, hogy a vírus nem vette át az uralmat ilyen mértékben, s hogy még nincsenek ilyen vírusok, miközben tudom, semmilyen technológiai akadálya nincs a létrehozásuknak.

Sokfajta módon nem bízunk, kételkedünk az internetben, miközben nap mint nap használjuk, vénásan kapjuk belőle az információt, adatokat, elemzéseket.

Lehet nem bízni az internet alaptechnológiájában, abban, hogy az üzenetek, a lehívott fájlok eljutnak egyik pontból a másikba. Lehet nem bízni a tartalomban, amit olvashatunk, láthatunk a “neten”, s végül lehet nem bízni az intézményekben, cégekben, struktúrákban, amelyek működtetik az internetes tartalomipart. Lehetünk bizalmatlanok az internetes brandek, márkák iránt, mint ahogy kételkedhetünk a chat-room, a beszélgetőszoba többi tagjának, vagy akár “on-line” üzleti partnerünk identitásában is, vagy abban, hogy gépünk és böngészőprogramunk megfelelő módon közvetíti nekünk mindazt, amit “lát” a hálózatból. És ott van a “hacker” mitikus figurája, minden internetező rémképe is, aki jön, és valami rosszat csinál. Úgy fest, csak benne bízhatunk?!
HIRDETÉS

Egy információ megbízhatóságának rengeteg összetevője van, a műszaki infrastruktúrától kezdve a felhasznált szoftvereken át a küldő szándékáig. Ha az információforrás hiteles(ített), akkor még mindig szükség van bizalomra a műszaki oldalon, a routerek szintjén, a szoftverek, szerverek, alkalmazások – az információ közvetítésének szintjén. Az üzenet odaérésének kritériumát tekintve az internet az egyik legbiztosabb médium, hiszen a hibatűrő módon vándorló redundáns üzenetcsomagok célba érnek, de ki bízhat egy olyan technológiában, amely szétdarabolja és random irányokba küldi szét a leveleit?! Az internet szabad, sok pontból sok pontba közvetít, ezért is nehéz megbízni a rajta futó tartalomban, információban. A neten bárki lehet saját kiadója, a neten bármilyen információ napvilágot láthat ellenőrizetlenül, és sokszor a legnagyobb portálok is virgonc megtévesztőművészek, hoaxmesterek áldozatául esnek, és leközlik a legvadabb történeteket is. Sose higgyünk a szemünknek a neten.

Közben pedig a korrupció elleni harc egyik legerősebb eszköze lett a világnak ezen a táján is az internet, gondoljunk csak a szomszédos Ukrajnára, ahol pedig szintén nem mérhető amerikai mércével az internet elterjedtsége, mégis, a vélhetőleg a hatalom által “kiiktatott” újságíró az interneten közzétett leleplező dokumentumaival küzdött a visszaélések ellen. Az új média több országban az oknyomozó újságírás szinonimája lett. Az információgyűjtés és -terjesztés legolcsóbb és leghatékonyabb médiuma az internet. Ha leleplező információkról szól, akkor, úgy látszik, mégis megbízható a net. Hardin úgy véli, hogy a kormányokban azért nem lehet megbízni, mert sosem lesz hozzá elegendő információnk. Ha a kormányzati információkat hitelesnek gondolhatnánk, akkor az internet sokat tehetne az államba vetett bizalom erősítéséért. Az állam és intézményei új, szolgáltató, információosztó imázst teremthetnek az interneten. Jó példa erre a dán vagy éppen az észtországi szolgáltató állam.

Néhány on-line médium ma már a bizalom szempontjából a nyomtatott lapok szintjén áll. Amit ott olvasok, kevés fenntartással fogadom. A teljes bizonytalanság végletében pedig ott vannak a chatek és a fórumok az anonim beszélgetőtársakkal. A net tehát megnöveli a brandek, a márkák szerepét és értékét is, amelyek segítenek csökkenteni a bizonytalanságot. Mégis kevés internetes brand alakult ki, a “régi, nagy” on-line brandektől (AOL, Yahoo, E-trade, E-bay, Amazon) eltekintve alig. Tavaly egy 15 éves német srác fogadásból elérhetetlenné tette néhányukat. Úgy látszik, gyakran még a márkanév is kevés a bizalomhoz.

A felhasználók közötti kommunikációs dimenzióban az internet és az on-line lét – hasonlóan a mobilkommunikációhoz – az információcsere tekintetében egy jóval aktívabb kapcsolatot jelent, mely önmagában pozitív hatással lehet a felek közötti bizalom kialakulására: ha több információm van, nagyobb bizalmat érzek a közlővel szemben. De minden kezdet, kapcsolatfelvétel nehéz, és ha kapok egy e-mailt a “nigériai kormánytól”, hogy segítsek pénzt kicsempészni az országból, vajon mennyire bízhatok az ígéretükben? Az on-line csatornán a többi tartalmi elemhez hasonlóan felgyorsulva, megsokszorozódva találkozhatunk a megtévesztés, a csalás, a dezinformáció eszközeivel: hoax, culture jamming, hype, spam, mém, viral e-mail – hosszú a listája a nehezen lefordítható nevű jelenségeknek. A 60-as években a csalók – Hankiss Ágnes kiváló tanulmánya szerint – leginkább amerikai rokonoktól jött csomagok átvételéhez kértek ismeretlenül becsengetve pénzt. Az interneten nem lehet többé kibúvó, hogy nincs nálam készpénz. A csalók elfogadnak VISA-kártyát, sőt azt szeretik csak igazán.

Az on-line populációból még ma is kevesen élnek csak az elektronikus vásárlás lehetőségével, és a tartózkodás legfőbb okai az adatbiztonsági, bizalmi fenntartások. A tranzakcióból kooperáció, kooperációból bizalom fejlődési pálya kedvezhet az internetes üzletnek, hiszen relatíve rövid idő alatt nagyszámú tranzakció, információ vagy árucsere bonyolódik le a felek között. A kezdeti bizalmatlanság az ismétlődő sikeres tranzakciók hatására csökken, és ezáltal a kialakított bizalom megtartása érdekében megéri a feleknek továbbra is egymással kooperálni, a tranzakciós költségek csökkennek, mert csökken a tranzakció információhiányosság miatti kockázata, a csalás esélye.

Mindazonáltal az on-line csalás művészete annak ellenére is virágzik, hogy az interneten akaratunktól és tudatunktól függetlenül nyomot hagyunk magunk után, komoly “track recordot” készítünk magunkról, e-mailjeink megőrződnek szervereken, listákon és a címzettek szerverén és gépein, a böngészőnket egyre több helyen fogadják “sütivel”, vagy üdvözlik a meglévő sütik, cookie-k miatt régi ismerősként. Hogyan működik a csalás, befolyásolás, lobbizás és korrupció egy olyan médiumban, ami automatikusan dokumentál mindent? A Microsoftot belső e-mailjei majdnem feldarabolták, az amerikai államok és a szövetségi minisztérium kisebb módosulásokkal ma is folyó eljárásában a legfontosabb bizonyítékok elektronikusak voltak: árulkodó hangnemű és tartalmú belső elektronikus levelek. Bush elnök beiktatásakor ügyvédei tanácsára félretette a billentyűzetet Clinton rossz példáját ismerve, akit a Lewinsky-ügyben szembesítettek a gyakornoklánynak küldött leveleivel.

Ebben a környezetben a középkor óta ismert “hiteles helyek” újra népszerűek lesznek. A tranzakciók megindulásához a “Trusted Third Party” intézménye fontosabb lesz, mint valaha. Mégis, az Egyesült Államokban nem volt szükség digitális aláírásra az internetforradalomhoz. A bizalom három alapvető összetevője a megbízhatóság, az igazmondás és a bizalmi kultúra megléte (Rose-Ackermann). Az internet nem megbízható, az interneten nehezen kérhető számon az igazmondás, és az állandóan változó szereplők között nehezen alakulhat ki bizalmi kultúra. Mégis, mi az internetbizalom Turing-tesztje? Hogyan alakul ki a bizalom egy gépek közvetítette univerzum iránt, amelyet a közhiedelem szerint a hol jó fiú, hol rossz fiú hackerek mozgatnak? Az internettel szemben való bizalmatlanság mögött nagyon kevés esetben van valós élmény, tudás, és az élmények hatására rendszerint erősödik a bizalom, hiszen az internetnépesség többségét nem “hekkerek” adják, és a múlt szeptemberi sokk után a nyilvánosságra került “munkáikban” náluk is inkább az információs rések megmutatása, mintsem kihasználása került előtérbe.

Mindenki át akar látni az interneten, megismerni a másik oldalon a gép előtt ülőt. A megismerés folyamata gyökeresen alakul át, hogyha nem személyesen, hanem on-line randizunk. Az anonimitás először segíti felszínre a titkokat, vágyakat, érzelmeket, és utoljára derülnek ki olyan információk, melyek amúgy egy kézfogás és egy névjegycsere elengedhetetlen tartozékai. Az internetet magunk tehetjük áttetszővé, de ettől még egyáltalán nem lesz átlátszó, és ma is érvényes a tízéves mondás: az interneten senki nem tudja, hogy kutya vagy.

Utánközlés; itt az eredeti: Népszabadság, 2005. február 1.