memetics + networkology = emergence

Archive for the ‘utánközlés’ Category

Digitális szakadék?

In utánközlés on 2011/07/02 at 16:14

Négyéves vagy. Te vagy a Tetris-bajnok az óvodában. Otthon apád már nem enged leülni a gépe elé, mert úgy átkonfigurálod, hogy a cége rendszergazdája a teljes újratelepítést javasolja. Nem csoda, hogy a nagyszülők nagyon büszkék rád!

Vagy nyolcéves vagy. A CNN-en figyeled egy távoli ország tragédiáját, és közben a PS2-n vagy a PC-den százakat vagy milliókat mészárolsz le. Mennyire távoliak ezek a vizuálisan lassan megkülönböztethetetlen képek egymástól? Mennyivel több közösséget tudsz érezni az ismeretlen földlakókkal, mint a kibertért benépesítő, egyre emberszabásúbb, egyre “intelligensebb” robotokkal?

Vagy 18 éves vagy. Számítógépeddel, legyen az egy mobil, egy laptop, palmtop vagy épp egy PC, naponta soxor lépsz be a kibertérbe, az ma már természetes élőhelyed. Anélkül, hogy a mélyére látnál, elképzeled nap mint nap, ahogy szorgos bitek és bájtok a segítségedre sietnek, hívó szavadra elküldik az e-mailed, vagy megtalálnak egy cikket vagy játékleírást az egyik Fülöp-szigeteki PC mélyén egy hivatkozásban…

Közben szépen terjed az internet a kenyai falvakban, ahol a kisközösségek rendes üzleti tervekkel és közös spórkasszával pályáznak a közösségi hozzáférési központok elhelyezésének jogáért. Dél-Afrikában egy Oxfordban tanult 32 éves fekete srác vezeti egy kiváló emberközpontú koncepcióval országa technológia- innovációs műhelyét, az indiai analfabéta gyerekek pedig digitális írástudásra tesznek szert napok alatt.

A világban a legkülönbözőbb helyeken a legváratlanabb módokon lép be az életbe a hálózat, rossz körülmények közepette sokszor kreatívabb módokon, mint a metropolisok üzleti negyedeinek irodáiban, mégis az ún. digital divide, a digitális szakadék szörnyű képével riogatják a globális és lokális közvéleményt. E gyorsan népszerűvé vált mém szerint a világot mintha “felosztaná” az internet, mintha a digitális technológia létrehozna egy róla elnevezett szakadékot, ami elválaszt, ezért jó nem lehet.

A kifejezés önmagában is félrevezető: a digitális technológia elterjedése nem csinálja, legfeljebb követi a szakadékot. Csak társadalmi szakadék van, vagy vásárlóerő-szakadék, amit a digitális technológia észrevehetővé tesz. Az internet, a hálózati technológiák nem szakítanak szét, hanem összekötnek! A harmadik világ létét talán ne varrjuk a nyakukba…

A digitális szakadék nemcsak hogy nincs, de nem is határozható meg, hol húzódna, ha lenne. Számtalan példa mutatja: ahol szükség van az összekapcsoltságra, ahol egy lehetőség, egy ötlet, egy gondolat összeműködhet az internettel, ott felüti a fejét a hálózat. Ha lenne is “szakadék”, nap mint nap változtatná a helyét, ahogy a digitális generáció Budapesten és Nairobiban, az indiai nyomornegyedben vagy a brooklyni lakótelepen “becsatlakozik”, érvényesíti tudását, használni kezdi képességeit.

“Digitális szakadékot” legfeljebb a fejekben találhatunk: a felnövekvő generáció és a digitális szakadék farkasát kiáltók géphasználata között. A gépeket – sokszor büszkén – nem értők, nem használók és az egyre szélesedő digitális generáció közötti különbséget már nem a hozzáférés lehetősége definiálja, hanem a használat milyensége: sebessége, intenzitása, hatékonysága.

Akik e generációk közötti különbséget szakadéknak definiálják, biztosan a túlsó oldalon állnak, és figyelik, ahogy a fiatalabb generációk egészen újfajta, barátságos, együtt élő géphasználatot valósítanak meg, míg ők még mindig csak, hmm, “barátkoznak” a gépekkel, de megbarátkozni talán sosem fognak tudni velük.

A ubiquity, a digitális technológiák mindenütt jelenvalósága természetesen problémák garmadáját is magával hozza, hiszen a processzorok fejlődésével lassan olyan számítógépek állnak majd az asztalokon, mint régen az elit kezében, csak éppen nincs ott az elit, hogy a használatot kontrollálja. A “NASA-ból” jön az infrastruktúra, kezelési útmutató nélkül, a “bármi” összeszerelésére vonatkozó információk pedig mindenki számára hozzáférhetőek a szupersztrádán. Mohamed Atta és elvbarátai is a Microsoft Flight Simulator programján gyakoroltak.

Az információtárolás és -terjesztés eszközeinek egyre hatékonyabbá válásával egyre kevésbé gátolható meg, hogy a technológia és a tudás rossz fejekbe, kezekbe kerüljön. Ha ezt végre belátjuk, érdemes lenne elkezdeni a fejekkel foglalkozni a kezek helyett, hiszen a technológia segítségével a földet körbeérő kezek korlátozásának esélye elenyésző.

Utánközlés; eredeti itt: Népszabadság, 2003. június 26.

Melyik fele kidobott pénz?

In utánközlés on 2011/06/03 at 15:50

A jó reklám olyasmit ad, aminek a hatására nem ugyanúgy nézel a világra, mint azelőtt. A jó reklám által ugyanis bekerül legalább egy, talán több új mém a fejedbe. A fejedben lévő mémek (helyettesítsd az idea szóval bárhol, ha zavar a mém) pedig meghatározzák nemcsak a világnézeted, hanem a világlátásod is, hiszen azokon keresztül nézed a világod. A jó reklám tehát a világlátásodat befolyásolja – ennek lesz ereje esetleg arra, hogy a világnézetedre is hasson.

Ha jó a reklám, az általa hordozott mémben foglalt instrukciót az emberek megvalósítják, a mémet továbbadják, a viselkedés, amit a reklámkészítő propagál, meghonosodik, vagy éppen a következő memetikai kutatásban regisztrálhatóvá válik. Ha megütötte a reklám a főnyereményt, akkor a mémjét/szlogenjét a szájára veszi az ország, trendet teremt, popslágerek szövegében jelenik meg, és azzal csajoznak a srácok.

A mémek terjedésének tudományával és befolyásolásának gyakorlatával foglalkozó memetika segítségével így egyszerűen – gyakorlatilag három rém egyszerű teszttel – megválaszolható a reklámok megrendelőiben oly sokszor felmerülő kérdés: jó-e a reklámom, azaz vajon melyik fele a kidobott pénz a reklámbüdzsémnek?

#1: Nő vagy, és meglátsz egy ruhát, ami megtetszik neked, talán kicsit meg is lepődsz a színén, a szabásán (a meglepődés jó, de csak akkor, ha kicsi). A mémje befészkelte magát az agyadba. Ha ezt a ruhát meglátod máshol, ne adj’ isten másvalakin, akkor meg fogod jegyezni az eseményt, a személyt, esetleg hirtelen összeméred vele magad. Észreveszed azt, amit esetleg nem vettél volna észre a korábbi észlelés, a memetikai kondicionálás nélkül.

Vagy férfi vagy, és megnézel egy autóreklámot, ami tetszik, van benne egy kis meglepetés. „Ugyanolyan, de egy kicsit más” – ez az érzésed. Biztonságos irány, de egy kis lépés valami felé. Innentől keresni fogod az arra az autóra vonatkozó információkat, észre fogod venni ezeket az utakon. Könnyen lehet, hogy ez a keresés nem is lesz tudatos. De akkor is fogsz találni ezzel kapcsolatos információt (vagy képet vagy viselkedést).

Tehát az fog számítani, akkor akad be valami először, amikor másodszorra észleled. Szembejön a ruha, meglátod a kocsit. Ekkor esélyt kapott a mém, hogy beépüljön: „Ezt már láttam valahol…”

A második észrevétel nyilván nincs az első észlelés nélkül. Viszont rengeteg sok első észlelés van: közhely, hogy hány ezer élmény érkezik be elsőnek naponta, mégsem vált ki hatást, nem ágyazódik be, nem változtatja meg a percepciódat. A második észlelés jelöli ki az elsők közül, hogy melyik volt fontos.

Tudni akarod tehát, hogy melyik fele kidobott pénz a reklámbüdzsédnek? Az, amelyik csak első észleléseket generál, bármekkora is a GRP-értéke. Felesleges az, amelyik mémje nem talál be legalább annyira a fogyasztó mémkészletébe, hogy megteremtse a második észlelés esélyét.

#2: Amikor először látsz működésben egy új technológiát, ott is a meglepetés segíti a rögzülést. „Nem is tudtam, hogy ilyen van, hogy ez így is működtethető.” A reklámok technológiai megvalósítása, a kameramozgástól a banner méretéig és animálásáig tulajdonképpen metaüzenet, amely aztán vagy hordoz újdonságot, vagy nem. Ha hordoz, akkor ezzel metabevésődést tud teremteni – tehát nem az üzenethez ad hozzá, hanem a médiumhoz. Magát a médium által újfajta módon hordozott üzenetet teszi esélyessé az észlelésre.

Tehát melyik fele nem kidobott pénz a reklámbüdzsédnek? Az, amelyik legalább egy pici technikai trükköt, újdonságot alkalmaz, ami megjegyezhetővé teszi a médiumot. Legyen ez egy szokatlan bevilágítás, egy kontextusából kivett és újraértelmezett szín, egy ismerősen vagy éppen szokatlanul formázott mondat, egy trükkös szlogen vagy egy fura hang.

#3: Egyetlen reklám sem hatékonyabb annál, amelyik mögött egy ismerős, kedves arc van. Ha ismerős arcok továbbadnak ismerőseiknek néhányat az általad terjeszteni vágyott mémek közül, azok sokszoros súllyal esnek a latba. Az ismerősök közötti kommunikácó tere ismeretségen, bizalmon alapul, ez össze sem hasonlítható a reklámok személytelenségével. Az ismerősöktől érkező mémek beépülése a legsimább, nekik már nyert ügyük van. Mindenki hallgat valakikre, neked őket kell megtalálnod.

Ha tudni akarod tehát, melyik fele kidobott pénz a reklámbüdzsédnek: az, amelyik nem különbözteti meg a véleményvezéreket a célcsoportodban. Ha tehát egy mémed vagy egy médiumod beépült a célcsoportod mémkészletébe, akkor azt vagy olyat fog keresni a fogyasztó. Tulajdonképpen bármit is „keres”, ahogy eddig is keresett, a mi mémünkre nyitott lesz. „Pont azt mondja, amit én is gondolok!” – gondolja. És ha véleményvezér, akkor ezt mások is így gondolják majd.

A három teszt tanulsága röviden az, hogy minden egyes észlelésed tulajdonképpen a világról alkotott percepciódat változtatja meg. Ha a médium része az üzenetnek, az segít a visszaidézésben. Ha hálózatban a véleményvezérek tudnak róla, akkor mindenki tudni fog róla. Ahol ezek megvalósulnak, ott jól költötték el a büdzsét.

(forrás: Kreatív )

Learn more:

“Sejtésem szerint legalább négyszer kell betenni a helyi kultúrába egy mémet ahhoz, hogy elterjedjen.”

“Vásárlóid a márkád mémjei miatt jönnek, de a közösség miatt maradnak.”

Rádióműsor a mémekről, Hegyi György és Magyar Kornélia beszélget Karafiáth Balázzsal.

A való és a virtuális valóság egyre közelebb kerül egymáshoz

In utánközlés on 2011/05/08 at 22:48

Piac&Profit: Szekfű Balázs László, a Darwin’s Marketing Evolution stratégiai igazgatója a Yale World Fellows programon egy évig tartózkodott az USA-ban. Tőle kérdeztük, melyek ma az internet fejlődési irányai, merre megy el a virtuális valóság?

Szekfű Balázs: Nincs új a nap alatt. Az internet fejlődési irányát a hangyaboly-effektus jól mutatja meg. Alapvetően még majdnem minden Internet vállalkozás vagy új elképzelés közösségi vonatkozású tulajdonságai  határozzák meg annak sikerét. A legfontosabb kihívás, az Internet virtuális valósága és a való világ egymáshoz közelítésében rejlik. A valóságban bármit cselekszünk, látszik, észrevehető, használható. Az úton járni tudunk, a születésnapi tortát megehetjük stb. Ilyen szempontból a közösségi cselekvésnek a modellje: önmaga. A hangyák úgy építik a hangyabolyt, hogy az építés modellje maga a hangyaboly. Az építkezés során hátra hagyott szagok és formák indítják be bennük a következő fázist. Tehát a történetben az az izgalmas, ha van egy virtuális tered, ott egy ilyen „program“ hogyan valósítható meg.

A virtuális tér ugyanis egy olyan sík, ami a valóság „fölött“ vagy „mellett“ – de valahol máshol van. A virtuális síkban is csinálsz dolgokat, de mivel az a virtuális személy nem te magad vagy, hanem egy kivetülésed, ezért amiket ott teszel, alkotsz  ─ virtuális autópályát vagy virtuális születésnapi tortát ─, nem olyan szinten részei az életednek, mint amilyen szinten a való dolgok a valóságos teredben. Ugyanígy mások cselekedeteinek eredménye ugyanilyen: virtuális marad számodra. Mindez filozófálgatásnak tűnhet, de szerintem napjaink technológiai fejlődésének egyik legkonkrétabb  problémája. Ez okozta például az „internet-lufi“ néven elhíresült tőzsdei nekibuzdulás „kipukkadását“. Az interneten ugyanis nem a valóság reflexei, szokásai szerint működünk. A fogyasztói szokások a való világban mérhetőek, modellezhetőek. Ha valakinek az otthonához közel épül egy patika, nagy valószínűséggel bemegy vásárolni, s rendszeresen ott váltja ki a receptjeit. Ez az interneten gyökeresen másként működik, mert nem élünk ott. A valóságos fogyasztói magatartásból kiinduló internetes üzleti tervek sorra becsődöltek.  Az interneten szívesen kipróbálunk mindent, mert nincsenek útvonalak. Az internetes portálok legnagyobb gondja, hogyan tartsa meg látogatóit, miközben együtt nő a piaccal.

- A közösségi weboldalak divatja  internetes generációváltást is hozott.

A kulcskérdés ma, milyen további történései lesznek annak a viszonynak, miszerint nem vagyunk a neten, csak felmegyünk rá és lejövünk róla.  Ugyanaz a közösségi boom tette népszerűvé az első internethálót ─ csináld meg a saját weboldaladat, legyél része a rendszernek! ─ , amely most a 2.0-át, amit én második  hálónak nevezek. Büszkén mondom, hogy az első honlap-közösségi site-ot mi csináltuk  Magyarországon, „Főzelék” címmel iskolásoknak. A 2.0 átütő sikerét a „kritikus tömeg” meglétének köszönheti. A legnépszerűbb híroldalt megnézi naponta 300-350 ezer ember, míg egy kapcsolatoldalra rákattintanak naponta akár félmillióan is. Attól, hogy a való világbeli építkezés mintájára virtuálisan is építkezni kezdesz, s ezt elég sokan teszik meg, rögtön izgalmassá válik a dolog. Ki gondolhatta volna előre, hogy az emberi kapcsolatok felszínes megjelenítésében ennyi ember talál izgalmat.  Természetesen nem lehet figyelmen kívül hagyni a siker okai között kutatva, hogy az ipari társadalom individualizálja és polarizálja a benne élőket,  s ebből ad kitörési lehetőséget az internet, és a virtuális közösségi site-ok.

Izgalmas kérdés az is, mit kezdjünk a hálózatosodott emberekkel. A  titkosszolgálatok valószínűleg semmire sem tudják használni a bejelölt emberi kapcsolatokat, mert nincs mögöttük információ: hogyan ismerik egymást, milyen kapcsolatban állnak, felületes, szerelmi, baráti, rég elfelejtett osztálytársi? Míg a való világban,  egy kapcsolatot figyelve, rengeteg információ jön le. Az egész internetes kapcsolatgyűjtés  inkább a jelvénygyűjtésre emlékeztet, aminek  a jelvények számának gyarapítása és megmutatása a célja.

─ Miért  akarják az emberek megmutatni magukat, gyűjteni a virtuális kapcsolatokat ilyen tömegméretben?

A tömegessége miatt működik. Nagyon sok tudósnak feltettem a kérdést a rádióműsorunkban: miért vannak városok. Az igazsághoz legközelebb talán Pléh Csaba válasza áll:  kíváncsiságból. Az ember mindig vágyik valami újra, meglepőre, változatosságra. Igazándiból nincs válasz rá. S ne feledkezzünk el a hangyaboly-effektusról. Az lesz izgalmas, hogy ami majd ebből kiépül, milyen hatással lesz a való világra. A  hangya egy genetikai programot hajt végre, az ember azonban tudatos lény.  Nem a saját programját követi, hanem  keres magának egy követendőt. Az iwiw egy ilyen konkrét program. Keresd meg az ismerőseidet! Jelöld be, majd számold meg, hányan vannak. Nézd meg az ő ismerőseiket, akit ismersz jelöld be! És a kapcsolatok növekedésével növekszik a hálózódás foka, fejlődik a rendszer. Kinek hány és milyen kapcsolata van, az millió információt hordoz, s mindenkinek mást jelenthet. Érdekes, ami ebből az elkülönülés és egymásra hasonlítás érzületekből kifejlődik. Úgy látom, a Second life lesz, ami nem újkeletű, de most berobbanóba levő virtuális egyéniségfejlesztés. Virtuális önmagukat  és virtuális életüket építik, alakítják az emberek, s egymástól merítenek ötleteket, hasonlítgatják össze saját komfortjaikat másokkal.

─ Tehát a következő fejlődési fázisban nem az  egyéni honlapok, hanem az egyéni világok építése terjed majd el?

Szerintem nemsokára rengeteg ember fog belemerülni ebbe a multiplayer online világba, ki sem jön a szobájából, mert  a virtuális életterében teremt kapcsolatokat, játszik, és együtt él más emberekkel. Mint a való világban.  Számomra megint igazolódik az internet fejlődésének iránya: keressük benne és megpróbáljuk megtalálni a valósághoz egyre inkább közelítő, „élőbb”  élményt.

─ Mindez amiatt van, mert a virtuális valóságban megmutathatjuk, milyen klassz emberek vagyunk? Beteljesíthetjük álmainkat, vágyainkat, ami a való életben nehéz, sőt, legtöbbünknek lehetetlen?

Igen. És sokkal egyszerűbb kapcsolatot létesíteni. Az európai kultúrában, nem köszönünk idegen embernek, nem állunk csak úgy szóba vele.

─ Beszéljünk az internet adta másik szabadságról, a véleménynyilvánításéról. Névtelenül, felelősséget nem vállalva, törvényi kötöttségek, következmények nélkül sokkal könnyebben levetkőzzük a gátlásainkat, átlépünk viselkedési normákat, elengedjük indulatainkat. Ez a szabadság immár nagyon sok olyan következményt szült, melyet egyre nehezebb befogadni, elfogadni.

Így van. Teljesen más viszonyunk fog kialakulni a valósággal. A valóság nagy részét ma mediatizálva éljük meg. Amerikában, és a világon mindenütt, nálunk is, kezd tipikussá válni, hogy szerkesztés nélküli, pontatlan, szubjektív megközelítésű tartalmak bejutnak a média fősodrába, az online média tömegesedő fórumaira, s elkezdik elveszíteni a valós tartalmukat. Valaki valamit ír rólad, s ha azt elég sokan átveszik, már nem számít,  mennyi köze van az írásnak a valósághoz. A folyamat rendkívül romboló következményekkel is járhat.  A rossz szándékkal elindított információval komoly károkat lehet okozni embernek, intézménynek, üzletnek stb. A károkozáshoz  elég egy félreértés is, nem kell hozzá kifejezetten rossz szándék sem.

Nem is olyan régen igaz volt az a tézis, hogy háromszor kell valamit meghallanunk, viszonylag egymástól független hírforrásból, hogy igaznak fogadjuk el. Ma már elég kétszer találkoznunk egy állítással, s nagyjából tényként kezeljük. Ha beégett, akkor pedig nagyon nehezen változtatható meg.

─ Az USA-ban is ugyanaz a trend, mint Magyarországon, miszerint az internetes hírportálok, illetve blogok az újságírás műfajától és színvonalától egyre inkább a bulvár, és a műfajilag és színvonalban már kevésbé  értékelhető témák és írások irányába mennek el. Az olvasószerzés versenyében ugyanis  a minőséggel nem lehet fennmaradni?

Persze. A különbség az USA és  az itthoni site-ok között annyi, hogy ott határozottabban elkülönül a bulvár és a minőségi online média. Nálunk jobban egybecsúszik. A magukat hitelesnek tartó online sajtók is egyre inkább használják a bulváros elemeket, főként címadásaikban, illetve szubjektív hangvételű, elkötelezettségek eláruló, érzelmekkel teli írások közlésével.

─ Jelen pillanatban mivel lehet az egyedi látogatók számát a legjobban gyarapítani az USA-ban?

A legizgalmasabb trend a tömeges videó-feltöltés. Óriási mértékben terjedt el a személyes, amatőr videók közlése. A TV és az internet kezd egyre inkább összekapcsolódni, és a 2-3 perces klippek abszolút uralkodnak a site-okon.  Azt gondolom, hogy ez az összekapcsolódási folyamat a mobilkamerázás elterjedésével a  jövőben csak erősödni fog. Thomas Friedman egy konferencián, a privát élet eltűnésének veszélyére hívta fel a figyelmet. Példát hozott fel a fiatalabbik Bush elnökkel kapcsolatban. Ha a fiatalkori italozásokról elhíresült Bush ifjúkorában lettek volna videokamerák, vajon lehetne ma az Egyesült Államok elnöke? Azt gondolom, hogy a jövőben a privát zóna fogalmát teljesen át kell értékelni.  A meglehetősen prűd Amerikai Egyesült Államokban innentől fogva már  óvodás korban is vigyázni kell minden lépésére annak, aki elnök akar lenni, mert könnyen meglehet, hogy óvodás társa által rögzített verekedésben való részvétel miatt ugorhat a megválasztás.

─ Milyen változások zajlanak le az üzleti világ és az internet kapcsolatában?

Az újdonság az, hogy nincs újdonság. Mennyiségi növekedés zajlik az online üzleti világban.  Egyre kreatívabbak és egyre nagyobb büdzsével rendelkeznek az  online reklámkampányok, izgalmasabbakká váltak az e-kereskedelmi site-ok eladástechnikái. Az internetes üzletre  is egyre inkább a személyesedés jellemző. A cégek egyenként, egyedi paraméterek, a birtokukban levő személyes információk alapján szólítják meg az ügyfeleket. Személyre szabják a kínálatukat.  A crowd-sourcingról és a használók által termelt tartalomról együtt érdemes még beszélni. Ez a trend ma mindennél eredményesebb: hogyan aktivizálod az olvasóidat, látogatóidat.

Maga a bloggolás is erről szól:  hogyan sikerül integrálni a bloggolókat az újság vagy bármilyen oldal napi működésébe. Azt gondolom, hogy ma az ember a mobiltelefonjával, az ember a könyvről szóló véleményével, az ember a politikai véleményének bloggolásával, sokkal nagyobb hatást tud elérni, mint bármikor, bármivel.

Érdemes még odafigyelni, a „visszhangkamra“ effektus erősödésére is. A lényege: egy kis közösség  elkezd valamiről beszélgetni, s az egymás között megerősített, ily módon felerősített véleményük egyre inkább eltávolodik a valóságtól. És amikor  kinyílik a „kamra ajtaja” nagy erővel süvít ki a valóságtól már nagyon messze lévő vélemény. Ennek a visszhangkamrának nagyon jó táptalaja az internet. Zárt, összehangolt, egymással egyetértő közösségektől, hirtelen felerősödve kerülnek ki vélemények az internetre,  erősen radikális tartalomként. Az internet alkalmas arra, hogy megtalálják általa a nagyon hasonlóan gondolkodó emberek egymást, s véleményük radikálisan jelenjen meg. A veszély van abban is, hogy így hosszú távon egyre reménytelenebb lesz az emberek és csoportok párbeszéde, eltérő véleményeikkel kapcsolatos tolerancia, a harmonizálás, a megértés, az elfogadás.

Korábban mindenki megnézte a híradót Magyarországon. Amerikában is volt egypár olyan híradó műsor, amelyek a többség számára elfogadott tájékoztatást nyújtottak. Ma Amerikában is legalább kettő van minden hírműsorból. Ha azonban az emberek csak azt hallják, olvassák, amit szeretnének, ami a szemléletük, meggyőződésük visszajelzése, akkor csak felerősödik a véleményük. S ha véletlenül meghallják mások más gondolkodását, érvelését, már képtelenek azt megérteni, valamilyen szinten befogadni. A közös nyelv, az egymás megértése, a dialógus megszűnik.  Neves médiateoretikusok ezzel a jelenséggel kapcsolatban már egészen elkeserítő, negatív utópiákat fogalmaztak meg.

─ A kettéosztottság, az élesedő határvonalak ember és ember között nem csak a magyar politikai közéletben található meg? Világjelenség, ami mögött globálisabb okok rejlenek?

Úgy tűnik, hogy az internet elterjedésének nem csak pozitív következményei lettek az emberiségre nézve.  Egyre kevesebb pénzből lehet már „tömegtájékoztatni“, s rengeteg, a klasszikus értelemben vett, hitelesnek egyáltalán nem mondható, szubjektív forrás, amelyből lehet meríteni.  Az USA-ban egy Mike Drudge nevű bloggoló, aki otthon ül a gépe mellett, s leírja, ami éppen eszébe jut, meghatározó véleményformálóvá vált. Még a Washington Post is idézi. A tömegtájékoztatás erősen individuálizált lett, s ugyanazokból az okokból, amiről eddig beszéltünk. Összeáll néhány bloggoló, véleményt váltanak, egymást idézik, s  kellő mennyiségű ismétlése a gondolatoknak már valósággá, ténnyé válik ebben a világban.

S egyre kevesebb olyan ember van, aki mindkét médiát fogyasztja, képes integrálni véleményformálásában az eltérő álláspontokat. Éles véleménykülönbségek vannak, s eltűnnek az átjárási lehetőségek, a viták értelme, a párbeszédek igénye. Hát még az eredményessége.

Amerikában, többek között ennek hatására, például az úgynevezett bizonytalan szavazók aránya, akik  általában el szokták dönteni a választások végkimenetelét, húsz év alatt 21%-ról 6%-ra csökkent. Ők azok, akik szavazatáért a választási kampányban a meggyőzés különböző fortélyait dobták be. Ma már a középen álló, bizonytalan szavazók meggyőzése helyett, egyre inkább a saját tábor mozgósítása a cél.

─ Egyszóval: jó és rossz következmények egyaránt kiolvashatóak az internet fejlődési trendjéből. Mi lesz a végeredmény? Ha lesz vége a fejlődésnek?

Ha a Holdra sikerült embert küldeni, lehet hogy egyszer az interneten is megjelenhetnek emberek :)

Utánközlés, eredeti megjelenés: Piac&Profit 2007 szeptermber 26.

http://www.piacprofit.hu/tech/merre_megy_a_virtalis_valosag.html

Információs háború

In utánközlés on 2011/05/02 at 16:41

Beszélgetés Szekfû Balázs közgazdász, internetgazdaság szakértõvel. Budapest, 2004.03.01. Az interjút készítette Monory M. András-Tillmann J.A.

Honnan erednek azok a változások, amelyek az “információs társadalom”, “információ-gazdaság” kialakulására vezettek?

Egyre inkább úgy látszik, hogy a 20. század végén átfordul az egyenlet: egyre inkább a technológia határozza meg az innováció következõ lépéseit, s olyan mértékben nyer teret az életünkben, mint eddig soha. Ez megkerülhetetlenné teszi az általa elõidézett változások mélyebb megértését. Nem hiszem, hogy bármelyik termékfejlesztõnek eszébe jutott volna például, hogy a lakásban használatos vezeték nélküli telefon hatékony gyermek-felügyeleti eszköz lenne, és hogy az emberek így használják. A hadiiparban iszonyú mennyiségû pénzt költöttek a hatvanas-hetvenes évektõl fejlesztésre, amely egy furcsa privatizációs folyamatban kiáramlott a gazdaságba és a társadalomba, fõleg az Egyesült Államokban. Szokták emlegetni, hogy az internet maga az amerikai kormány azon tapasztalatából jött létre, hogy ha a rendszerbe néhány ponton behatolás történik és néhány komolyabb központ elpusztíthatóvá válik, akkor az amerikai gazdaság mint olyan gyakorlatilag megszûnik mûködni. Ebbõl egy olyan típusú rendszer igénye kristályosodott ki, amelyikben a tudás úgy disztribuálható, hogy nem kötött helyhez. Ez azt jelenti, hogy az információk úgy jutnak el az egyik helyrõl a másikra, hogy hibatûrõ módon kezelik az akadályokat, tehát hogy ha akadályba ütköznek, akkor új utat keresnek. Az internet õse, az Arpanet, ’69-ben nyerte el az elsõ formáját, azóta fejlõdik, került ki az egyetemek világába, ahol szintén a kutatóintézetek közötti tudásdisztribúciót tette lehetõvé. Így jutunk el egy izgalmas fejlõdési folyamat végén 1993-ig, amikor már magának a Word Wide Webnek az megteremtésérõl beszélhetünk.

Hogyan vált ebben a folyamatban kulcsszereplõvé a személyi számítógép?

A PC sokak szerint egyfajta “véletlen baleset” az internet életében. A személyi számítógép WWW megjelenésével hirtelen feltörõ hálózati jelenségnek lett platformja, amikor az egyetemi szerverekrõl “le akart jönni” az internet. Ma a világon szerte 500 millió gép mûködik, Amerikában 60 százalék fölötti a PC-penetráció a háztartásban, Európában ez az arány jóval alacsonyabb, míg Ázsia áll a második helyen. Az információs technológia elõretörése erõs még Izraelben és a Közel-Kelet bizonyos részén, de jellemzõen nagyon gyenge a fejletlen országokban, Afrikában. Ugyanakkor például Indiát hagyományosan fejlesztõbázisként tartják számon. Van tehát egy fajta digitális szakadék, a digitalizált és az analóg világ közötti határ, mely sajnos nagyon közel húzódik a fejlett és a fejlõdõ országok határához.

Mióta vált gazdasági tényezõvé a hálózat?

Az internet és általában a hálózatok gazdasági jelentõségét körülbelül ’94 óta kezdték el fölismerni, körülbelül akkortól látszik kibontakozni egy olyan forradalom, amely a gazdasági életet is alapvetõen változtatja meg. Arról a tendenciáról van szó, amelynek a két részét általában információs társadalomnak és elektronikus üzletnek hívják – a harmadik összetevõ természetesen a globalizáció ebben az összefüggésben. E-businessrõl beszélünk, ha valaki e-mailben kommunikál az asszisztensével, és akkor is, ha valaki elektronikus úton rendeli meg a vállalatának a szükséges beszerzendõ anyagokat, elektronikus úton kezeli a vevõit és juttatja el hozzájuk az áruit. Ez elég széles spektrum, az információs technológia átalakítja a vállalatok mûködését. A vállalatok értékét egyre inkább az szabja meg, hogy milyen típusú hálózatot sikerül felépítenie, a hálózat értéke kiegészíti a hagyományos eszközök, gyárak, gépek értékét. Ha egy vállalat körül kialakul egy network, ez megteremti számára azt a lehetõséget, hogy elkezdhesse innovatív módon használni, vagyis bevétel, illetve profit generálására.

Mibõl ered a hálózatok gazdasági jelentõsége?

A kérdés mindig úgy vetõdik föl, hogy hogyan tudsz hálót teremteni, és hogyan tudsz ezen olyan szolgáltatásokat értékesíteni, amik aztán hozzák a jövedelmet. Az optimalizációból az innováció felé tolódik el a hangsúly. Az internet lehetõvé tette azt, hogy egy technológia megjelenése vállalatbirodalmakat rengessen meg az Egyesült Államokban. A játék-, a kiadói, a lemez-, és még jó néhány termelõ iparág képviselõi azt tapasztalták, hogy megjelentek “kis játékosok”, tulajdonképpen internetes cégek, és hihetetlen energiával törtek be az õ piacukra azáltal, hogy hozzáférésük volt egy exponenciálisan növekvõ hálózathoz. Ki tudták használni azt, hogy az emberek hatékonyan el tudják õket érni, és ettõl fogva a szolgáltatások értékesítése rendkívül egyszerûvé és gyorssá válik, a marketingköltségek lecsökkennek. Ez a folyamat még az elején tart Magyarországon, miközben az elsõ hulláma lecsengett az Egyesült Államokban. Az úgynevezett dotkom összeomlásban kiderült, hogy nem egy hosszú távú lehetõségrol volt szó. Egyre inkább úgy tûnik, hogy az említett 5-6 év izgalmas idõszak volt, amely arról szólt, hogy a gyorsan mozgó kis vállalkozások hogyan tudnak beelõzni a lassan mozgó nagy mamutok elé, és hogyan tudnak kis piaci réseket kihasítani elõttük, vagy akár belõlük, az õ piacaikból. Most a hangsúly azokra a nagy cégekre tevõdik át, amelyek egyre eredményesebben tudják saját szolgálatukba állítani az internetet. Megjelennek az internet és a régi világ ötvözetét megvalósító cégek, amelyek lassan de biztosan átveszik a vezetõ szerepet. A 2000. március közepétõl április elejéig tartó tõzsdei bukássorozatban is az mutatkozott meg, hogy elkezdtek elválni egymástól a jó és a rossz internetes cégek, és azok tudtak megmaradni, ahol az üzleti modell és a stratégia profittermelést tett lehetõvé.

Mennyiben alakítják át a gazdaság, a termelés, a piac eddigi viszonylatait az új technológiák?

Az összes új gazdaságfejlõdési folyamatnak egy igazi nagy nyertese van: a vevõ. Õ az az új szereplõ, akit az internet és az információs technológiai forradalom felhajtóereje irányítói pozícióba juttatott. Korábban egy termék, vagy szolgáltatás vásárlói rendre alulinformált pozícióból tárgyaltak az eladókkal. Ma a vevõ egyre inkább olyan információgazdag helyzetekben dönthet, amelyben sokkal inkább az adatok, információk feldolgozása, értelmezése jelenti döntéseinek korlátjait – ebben viszont segítséget vár és kap a szolgáltatóktól. Az egyre inkább az optimális döntéseket hozó vásárló mindemellett nagyon hatékonyan tudja értesíteni a társvevõket is, hiszen azok is csak “nevek” egy elektronikus levél címzettmezõjében. Ettõl fogva kialakulhatnak olyan úgynevezett hálózati közösségek vagy virtuális közösségek, ahol az információáramlás szinte problémátlan. Kiküldhetnek elektronikus ágenseket, amelyek kis programocskák, körbejárják az internetet, s megmondják, hogy melyik a legjobb ár, minõség, vagy a legjobb referenciákkal rendelkezõ szolgáltató. Megkérdezhetik a megfelelõ közösségekben a partnereiktõl, hogy mi az, amit érdemes venni, hova érdemes menni. A vevõ kerül egy olyan pozícióba, amely a legerõsebb az egész gazdasági rendszerben.

Az információnak nevezett jeltömeg túlnyomó része zavaró, érdektelen zaj. Ennek rohamos növekménye számos problémát vet fel – a figyelemgazdaság kérdésétõl az adatvédelemig menõen.

A XX. század végén az információ-túladagolás jelenségével szembesülünk. Nagyságrendekkel többrõl “van szó”, több információval szembesülünk, mint amit be tudunk fogadni, s a kérdés az, hogy hogyan tudják ezt a szolgáltatók vagy én magam a személyemre szabni, és melyik a jobb nekem, ha ezt a szolgáltató teszi meg, vagy én. Az internet megjelenése nagyon komoly magánjogi kérdést hordoz tehát. Kevesen tudják azt, hogy ha valaki bekapcsol egy böngészõt és elkezd navigálni az interneten, az széles nyomot hagy maga után, amit látnak és visszakereshetnek illetékesek és illetéktelenek egyaránt. Mint felhasználó a szolgáltatóval való kapcsolatomban döntés elõtt állok: minél több információt adok át magamról, annál inkább testre szabhatják a szolgáltatásokat, viszont annál jobban kiszolgáltatom magam – az “adataim én vagyok”. Ugyanakkor minél több információt adok magamról, annál értékesebb is leszek az adott szolgáltató számára, tehát a szolgáltatónak ez eminens érdeke, nekem pedig meg kell találnom a határt, ameddig nekem még megéri. Ebben a spektrumban áll meg az inga valahol félúton, adok is információt meg nem is, kiszolgáltatom magam, meg nem is, mint az okos lány Mátyás királynál. S ezzel kardinális kérdésekhez érkezünk, mint pl. a személyesség, a személy és a közösség kapcsolata az adattitkosság, az adatvédelmi kérdések, a személyes jogok kérdése.

Minél inkább én ellenõrzöm a folyamatokat, annál nagyobb biztonságban érzem magam, és ez a gazdaságnak is jobb. Erre a célra ún. passzport-programokat fejlesztettek ki, melynek segítségével megadják a lehetõséget, hogy úgy bánjak a saját személyes adataimmal, ahogy én akarok. Kiküldhetek egy ilyen kis programot, amit eredetileg robotnak hívtak (azóta egyszerûen botnak), amely a nevemben kereshet különbözõ termékeket. Azt mondják hozzáértõk, hogy ezeknek a botoknak a száma meghaladta már az interneten szörfözõ emberek számát. A technológia mind a két folyamatot magában hordozza, felszabadítja, és ellenõrzése alá vonja az információt.

Ahogy számos területen végbement a hálózatosodás, úgy az “információs háború” nem egyszerû metafórát, hanem egyre konkrétabb veszélyforrást is jelent. Milyen támadási felületek, és milyen védelmi lehetõség vannak?

A vállalati folyamatok átláthatóvá válása azt is jelenti, hogy a munkatársak elérhetõsége is nagyságrenddel növekszik, ezzel együtt pedig annak a lehetõsége, hogy a konkurens cégek dezinformáljanak (ellenséges e-mailek, állásajánlatok stb.). Egy információs háború kezdeteinél vagyunk. Ez a háború a terrorista érzelmû számítógépes kalózok és a nemzetállamok védelmi rendszerei között is zajlik. Most csak a lehetõségét látjuk annak, hogy mire lehet jó hosszú távon az információs hadviselésben.

Az internetnek sajnos megvan az a nagyszerû jellemzõje, hogy mindenki arra használja, ami az érdeke. Ugyanúgy használhatta a nemrég leleplezett amerikai központú, több tízezer fõt megmozgató pedofil közösség, mint ahogy használni fogják a felsõoktatásba jelentkezõ diákok, a marketingszakemberek vagy a nemzetközi terrorista szervezetek. Hallani arról, hogy hogyan szervezõdnek ilyen terrorista sejtek az interneten keresztül, hogyan van kapcsolatban az orosz alvilág a New York-i partnerekkel és errol valószínûleg senki nem tud sokkal mélyebb és sokkal részletesebb információkat. Én a legrosszabbra vagyok felkészülve.

Ezzel kapcsolatban felvetõdik az ellenõrzés kérdése, és persze a szabadság problémája.

Ez a folyamat egy nagyon vékony vonalon egyensúlyoz a totális kontroll, és a totális szabadság között, és megérzésem szerint sajnos egyre inkább azt látjuk majd, hogy totális kontroll lesz, amit viszont az emberek többsége totális szabadságként fog megélni. Egy olyan fogyasztói világ felé tartunk, ahol kevés embert fog érdekelni, hogy konkrétan mi történik az õ személyes adataival, amennyiben nem élnek vissza vele, illetve amíg nem veszi észre, hogy visszaélnének vele… Amikor észreveszi, akkor pedig már késõ lesz. Különösen igaz lesz ez abból a szempontból, ahogy a tulajdonviszonyok átalakulnak bérleti viszonyokká, úgy egyre több adat, információ jelenik meg a bérbeadónál. Márpedig a tulajdon õsi érzését felváltja a legtöbb technológiadominált áru és szolgáltatás esetében a legújabb, legjobb, legjobban használható iránti vágy – lásd az autók, a számítógépek vagy a mobiltelefonok esetét. Az informatika korában minden lépésünk, lélegzetvételünk nyomán adatok keletkeznek, amik feletti ellenõrzés folyamatos kihívást jelent majd.

Az információ szabadsága, vagy éppen elzártsága kapcsán leggyakrabban a hekker figurája kerül a képbe. Miért?

Érdekes, hogy a hekkerek annak idején tulajdonképpen az információs forradalom egyfajta elõfutárai voltak, ma pedig a média leginkább õket szereti idézni az internet kapcsán. Továbbra is az a vélemény, hogy az internet tele van pornóval, lopják a hitelkártyaszámokat, és hogy mindenki hekker. Sokan mondják azt, hogy egy idõ óta a gyorsulás következtében a világ maga béta verzióban van, mert annyira gyorsan fejlõdik minden, hogy az alfa verzió nem jön ki soha, mert addigra már egy új verzió érkezik meg. A hekkerek feladata tulajdonképpen nem más, mint hogy megtalálják a hibákat, a biztonsági réseket ezekben a programokban, tehát bizonyos szempontból nagyon pozitív szerep. Olyan emberekrõl beszélünk, akik nemet mondanak, nem fogadják el a rájuk kényszerített rendszert függetlenül attól, hogy ez mûködik-e vagy sem. És ok lesznek azok, akik megmondják, hogy miért nem mûködik, hogyan mûködtethetõ másként, és mi másra használható még föl. Ezért azt gondolom, hogy számítógépes vagy szoftveres hekkerek helyett sokkal inkább beszélhetünk már valamifajta valóság-hekkerekrõl, akik megpróbálják a valóság folyamatait megváltoztatni, és akkor nem járunk messze már attól a fogalomtól, amit “szociális mérnökségnek” hívunk. Ez a való világot az emberekre való hatás, az emberi kapcsolatok mûködtetése vonatkozásában megváltoztatni akaró vagy tudó emberek csoportját jelentheti. A másik oldalon pedig ott vannak a hoax mûvészek, akik abból kreálnak pénzt és figyelmet, hogy olyan dolgokat hitetnek el a világgal és a világ vezetõ médiumaival, ami egészen elképesztõ hatásokat sejtet. Külön oldal van az interneten a liemails.com alatt, ahol összegyûjtik például azokat az elektronikus leveleket, amiket a barátainktól újra és újra megkapunk, valóságalapjuk pedig semmi. Klasszikus eset volt például egy mobiltelefon-gyártó nevében küldött felhívás, amely – válaszul a konkurencia állítólagos hasonló akciójára – ingyen ajánlott telefonokat. A cég a végén hivatalosan kellett, hogy tiltakozzon és elhatárolódjon a levéltõl, annyian követelték rajta az ingyen telefont. Az ilyen típusú jelenségek kapcsán az internet az információ hitelességének kérdését is újszerûen veti fel. Amit annak idején a tévében látott az ember, az egyfajta etalon volt, annak valamiféle hitelességet tudott tulajdonítani. Ezzel szemben az interneten belül médiumok kialakíthatják ugyan a hitelesség képét, de az internet maga nem válik hiteles médiummá.

Ugyanakkor nagyon is hiteles közösségszervezõként mûködik.

Érdekes látni, hogy ezek az új típusú közösségek, amelyeknek tagjai valamilyen módon elektronikusan tartják a kapcsolatot egymással (e-mail, fórumok, on-line élõ beszélgetések, vagy szöveges üzenetek (SMS) útján), rengeteg módon hatják át a hálózat növekedését és fejlõdését. Egy ilyen virtuális közösségnek volt szerepe 1998-ban Indonéziában abban, hogy Suharto elnököt megfosztották hatalmától, mert a családja nem tudott ellenállni annak a rengeteg pénznek, amely a kommunikációs befektetésekbõl nyerhetõ. A legkisebb szigetek is mûholdas összeköttetésben voltak mindegyik másikkal, így az interneten keresztül tudta az ellenzék megszervezni az amúgy hihetetlenül szervezetlen szigetvilágban az egységes föllépést

Ebben a pillanatban is emberek százezrei beszélgetnek, játszanak, harcolnak egymással, egymás ellen különbözõ on-line virtuális valóságokban, ez pedig egy olyan globális virtuális közösség kialakulásához vezet, amely tényleg a legalapvetõbb értékeit hozza egy ilyen közösségnek. Azt gondolom, hogy ha ezeknek a közösségeknek a mûködését megértjük, akkor megértettük azt is, hogy hogyan és mitõl mûködik maga a hálózat. Felmérhetetlen, hogy az a generáció, amely tizenévesként nõ bele a számítógépes kultúrába, hogyan fogja mindezt húsz év múlva a gazdasági életben valóra váltani, hogyan fogja gyakorolni a hatalmát a politikai életben, hogyan fog családot alapítani, és hogyan fogja ezeket a társadalmi kérdéseket kezelni.

Ez mennyiben változtatja meg a régi szociális szervezõdésformákat? Milyen hatása lesz a jövõ politikájának alakulásában?

Ezek a közösségek egyre inkább lehetõvé teszik azt, hogy konkrét demokratikus folyamatok platformjaként üzemelhessenek. Amerikában sok helyen lehetséges már bizonyos kérdésekben interneten keresztül is szavazni, ez talán Svájcban egy nagyon jó modell lesz, ahol amúgy is hagyományosan havonta többször népszavaztatják a lakosokat. Azt gondolom, hogy ilyen szempontból az információs technológia rengeteg lehetõséget nyújt a politikai életnek. Amerikában a háztartások 99 százalékában van televízió. A kérdés leginkább az, hogy el fog-e tudni terjedni az információs társadalom hasonló mértékben, s ha igen, hogyan. Ezt nagyon sokan kétségbe vonják, ugyanakkor azt gondolom, ez kizárólag az emberek érdekeltté tételén múlik. Európában sok helyen csak a lakosság 10-15 százaléka vagy még kevesebb fér hozzá a hálózathoz, egyelõre nem tudjuk azt sem, hogy hogyan fog ez hatni a maradék 85 százalékra. Magyarországon valamivel egymillió fölötti internethasználóról beszélhetünk, körülbelül 800 ezer internetes használóról, s ezen belül beszélünk 400 ezer emberrõl, aki heti rendszerességgel használja. Kérdés, hogy van-e fölsõ határ, hogy konkrétan mi az a szám, ami fölé valószínûleg nem fog tudni menni az internetes penetráció Magyarországon, a demográfiai és jövedelem elosztási arányok miatt sem. Azt gondolom, konkrétan ez fogja meghatározni, hogy az információs társadalom hatása mennyire tud a széles néprétegekben közvetlenül elterjedni. Európa valahol félúton van az amerikai, nagyon magas PC-penetráció, illetve a Japánban megfigyelhetõ rendkívül magas mobiltelefonos internethasználat között. Európában óriási lehetõség van a mobiltelefonos internet kitörésére, és arra, hogy az elkövetkezõ egy éven belül a mobiltelefonos internetelérés gyakorlatilag maga mögött hagyja a hagyományos PC-s internetelérést. Egy teljesen új iparág van kibontakozóban, ami a mobilokon keresztüli információfogyasztást szolgálja. A szélesebb néprétegek bevonása az információs társadalom közvetlen haszonélvezõinek körébe nem annyira számítógépeken keresztül képzelhetõ el, mint inkább más alternatív internetelérési eszközön keresztül, amilyen a mobiltelefon, a kis kézi számítógépek, a televízió, a képtelefon. Ez a bizonyos sokat emlegetett konvergencia, ami a számítástechnikai, telekommunikációs eszközök összeérését is jelenti többek között, a hozzáférésnek egyre újabb eszközeit termeli ki azért, hogy minél szélesebb körben terjeszthesse el a hálózat használatát. Ez hosszú távon oda fog vezetni, hogy az embereknek egyre inkább lehetõségük lesz arra, hogy beleszóljanak saját sorsuk irányításába, a már említett adat és információs szituációk kontrollálásával. A skandináv országokban megfigyelhetõ tendencia, hogy az állami szektor élen jár az internetfelhasználásban, az internetes technológiák honosításában és a hagyományos folyamatok internetesítésében, lehet szavazni, adólapot kitölteni, információt kérni, az ügyekbe beleszólni az interneten keresztül. Ez a tendencia afelé vezet, egyfajta pozitív jövõképben, hogy az egyes embernek közvetlen beleszólása lesz az ügyek intézésében, és fõleg, hogy abba az ügybe lesz beleszólása, amellyel ténylegesen akar majd foglalkozni. Tehát az internet egy globális világban annak lehetõségét teremti meg, hogy fizikai közösségek is alakulhassanak a virtuális közösségek közvetítésével.

Mennyire változtatják meg ezek az eszközök a közvetlen emberi, személyes és családi kapcsolatokat?

Kutatók megfigyelték, hogy a számítógéppel való kommunikációban az emberek a gépet azonosítják partnerként, és nem a szoftvert. A tulajdonképpen használt szoftver és az ennek használatát szükségszerûen segítõ számítógép képzete összeolvad, a fogyasztó egyre inkább a számítógéppel kommunikál, azt okolja, ha valami nem mûködik, nem pedig a szoftvert, vagy ennek a fejlesztõjét. Ez azt jelzi, hogy a jövõben a számítógépet egyre inkább ilyen virtuális személyiségek fogják megjeleníteni a felhasználó felé. A nagyszüleim ebben a vonatkozásban sokkal elõbbre járnak, mint mi. Ott Lajos a számítógép, Lujza a printer, “õk” ketten alkotják a nagyszülõket segítõ számítástechnikai infrastruktúrát, és mindenki tudja, hogy milyen típusú szakembert kell majd hívni a fejlesztõkhöz, ha valamelyikük “beteg”. Nagyon büszke vagyok a teljesen behálózott nagyszülõkre, akiket mondjuk, sms-ben értesítenek a mobiltelefonjukról, hogy átküldték csatolt fájlként e-mailben a nekem lefordítottt anyagot, tehát hogy ilyen szinten pörgetik az információs társadalom lehetõségeit. Az a tendencia látszik tehát most kirajzolódni, hogy a számítógépes architektúrák, a szoftverek valamifajta megjelenítést fognak kapni, és virtuális lényekkel vagy más típusú, még a jövõben kialakuló felületek révén fogunk kommunikálni, ahol kérdéseket tehetünk föl és azokra választ is kapunk. Látszik tehát, hogy a kommunikáció, ha másra nem is jó, mindenesetre a stresszt rendkívüli mértékben csökkenti. Ha megkérdezhetem a programtól, hogy most éppen miért nem mûködik, akkor – még ha nem segít is túl sokat – valamennyire a kontextusra vonatkozó válaszokat ad néhány alapvetõ kérdésre, ez pedig nagymértékben csökkenti a felhasználók frusztrációját mûködési nehézség esetén.

Hogyan alakul hosszabb távon a “behálózott” társadalmak jövõje?

Ezek a technológiák pusztán eszközök, hogy mire használják õket, az az embertõl függ. Két verzió rajzolódik ki egyre élesebben, két jövõkép. Az egyik az, hogy az ember által kreált robotok az egyre több információ birtoklásával lassan de biztosan átveszik az uralmat a világ fölött és az életünk irányítóivá válnak (pl. hollywoodi filmekben látni ilyesmit). A másik pedig arról szól, hogy az ember a saját hasznára fordítja ezeket az eszközöket, egyre jobbá teszi általuk az életét, és az emberi kapcsolatok megerõsítésére használja föl õket. Azt gondolom, hogy ez az egyensúly igen kényes, vékony a határvonal, amely a kettõt elválasztja egymástól. Egyfajta ingamozgás fog érvényesülni, amit a történelem kapcsán oly sokan emlegetnek: valószínûleg mindkét esetet megismerjük majd. Az látszik sajnos, hogy nem feltétlenül a kifinomultság, az érzésvilág elmélyülése és az egymás iránti fokozottabb megértés vagy szeretet felé halad az emberiség. Az én vízióim arról szólnak, hogy az olimpián eltörlik a szteroidok használatának tiltását, és az fog dönteni, hogy a különbözõ genetikus módosításoknak köszönhetõen kinek van jobb úszóhártya az ujjai között, vagy kinek hosszabb a lába, és az emberek örömmel fogják figyelni az emberi test alakításának új és új formáit. Mindenki rá fogja vetni magát arra, ami a keze ügyébe kerül, és majd nyomkod rajta anélkül, hogy pontosan tudná, hogy ez akár világégésekhez is vezethet a föld másik oldalán.

Ennek nyomán remélhetõleg egyre több ember fogja azt gondolni, hogy ezeket a technológiákat érdemesebb valamilyen pozitív irány elõmozdítására fölhasználni: az emberi kapcsolatok élénkebbé válnak, a kommunikáció és a kommunikációs eszközök legyõzik a távolságot és az ellentéteket. Egyfajta globális összefogás képe jelenik meg a horizonton. Az árnyékos oldalon azonban ott van egy olyan információs elit, amelynek célja nem a megosztás, hanem az információ – és így a hatalom – megtartása és az uralkodás. Minden információs és fizikai vagyon e szûk népcsoport kezében összpontosul, a többiek pedig az általuk rángatott szálak mentén mozognak. Az információs eszközök ezt a törekvést ugyancsak ki tudják szolgálni. Mindkét verzió komolyan esélyesnek tekinthetõ ma, az ezredforduló környékén. Mindenkinek a vérmérsékletére van bízva, hogy melyikben tud vagy akar inkább hinni. Egy barátságos, Pennsylvaniában élõ úriember, bizonyos Updike úgy gondolja, hogy 2020-ban egy amerikai-kínai atomháború fogja megpecsételni a Föld sorsát. Ezek szerint õ a második verziót tartja esélyesebbnek. De ha kollektívan bízunk az elsõben, akkor önbeteljesítõ jóslatként talán mûködni is fog, én mindenképpen erre buzdítanék.

MONORY M. ANDRÁS-TILLMANN J. A.

Utánközlés; eredeti itt: SzocHáló

Hogyan ne bízzunk az internetben?

In utánközlés on 2011/03/02 at 16:10

A tévében látom a beszélő képét, a telefonban hallom a hangját, levelében látom a kézírását. De az e-mailjében tegnap egy vírust küldött. Sőt a vírus önmagát küldte át a barátom neve alatt. Ennek ellenére a következő üzenetét, amelyben biztosít arról, hogy a vírustól megszabadult, már elfogadom mint az övét. Feltételezem, hogy a vírus nem vette át az uralmat ilyen mértékben, s hogy még nincsenek ilyen vírusok, miközben tudom, semmilyen technológiai akadálya nincs a létrehozásuknak.

Sokfajta módon nem bízunk, kételkedünk az internetben, miközben nap mint nap használjuk, vénásan kapjuk belőle az információt, adatokat, elemzéseket.

Lehet nem bízni az internet alaptechnológiájában, abban, hogy az üzenetek, a lehívott fájlok eljutnak egyik pontból a másikba. Lehet nem bízni a tartalomban, amit olvashatunk, láthatunk a “neten”, s végül lehet nem bízni az intézményekben, cégekben, struktúrákban, amelyek működtetik az internetes tartalomipart. Lehetünk bizalmatlanok az internetes brandek, márkák iránt, mint ahogy kételkedhetünk a chat-room, a beszélgetőszoba többi tagjának, vagy akár “on-line” üzleti partnerünk identitásában is, vagy abban, hogy gépünk és böngészőprogramunk megfelelő módon közvetíti nekünk mindazt, amit “lát” a hálózatból. És ott van a “hacker” mitikus figurája, minden internetező rémképe is, aki jön, és valami rosszat csinál. Úgy fest, csak benne bízhatunk?!
HIRDETÉS

Egy információ megbízhatóságának rengeteg összetevője van, a műszaki infrastruktúrától kezdve a felhasznált szoftvereken át a küldő szándékáig. Ha az információforrás hiteles(ített), akkor még mindig szükség van bizalomra a műszaki oldalon, a routerek szintjén, a szoftverek, szerverek, alkalmazások – az információ közvetítésének szintjén. Az üzenet odaérésének kritériumát tekintve az internet az egyik legbiztosabb médium, hiszen a hibatűrő módon vándorló redundáns üzenetcsomagok célba érnek, de ki bízhat egy olyan technológiában, amely szétdarabolja és random irányokba küldi szét a leveleit?! Az internet szabad, sok pontból sok pontba közvetít, ezért is nehéz megbízni a rajta futó tartalomban, információban. A neten bárki lehet saját kiadója, a neten bármilyen információ napvilágot láthat ellenőrizetlenül, és sokszor a legnagyobb portálok is virgonc megtévesztőművészek, hoaxmesterek áldozatául esnek, és leközlik a legvadabb történeteket is. Sose higgyünk a szemünknek a neten.

Közben pedig a korrupció elleni harc egyik legerősebb eszköze lett a világnak ezen a táján is az internet, gondoljunk csak a szomszédos Ukrajnára, ahol pedig szintén nem mérhető amerikai mércével az internet elterjedtsége, mégis, a vélhetőleg a hatalom által “kiiktatott” újságíró az interneten közzétett leleplező dokumentumaival küzdött a visszaélések ellen. Az új média több országban az oknyomozó újságírás szinonimája lett. Az információgyűjtés és -terjesztés legolcsóbb és leghatékonyabb médiuma az internet. Ha leleplező információkról szól, akkor, úgy látszik, mégis megbízható a net. Hardin úgy véli, hogy a kormányokban azért nem lehet megbízni, mert sosem lesz hozzá elegendő információnk. Ha a kormányzati információkat hitelesnek gondolhatnánk, akkor az internet sokat tehetne az államba vetett bizalom erősítéséért. Az állam és intézményei új, szolgáltató, információosztó imázst teremthetnek az interneten. Jó példa erre a dán vagy éppen az észtországi szolgáltató állam.

Néhány on-line médium ma már a bizalom szempontjából a nyomtatott lapok szintjén áll. Amit ott olvasok, kevés fenntartással fogadom. A teljes bizonytalanság végletében pedig ott vannak a chatek és a fórumok az anonim beszélgetőtársakkal. A net tehát megnöveli a brandek, a márkák szerepét és értékét is, amelyek segítenek csökkenteni a bizonytalanságot. Mégis kevés internetes brand alakult ki, a “régi, nagy” on-line brandektől (AOL, Yahoo, E-trade, E-bay, Amazon) eltekintve alig. Tavaly egy 15 éves német srác fogadásból elérhetetlenné tette néhányukat. Úgy látszik, gyakran még a márkanév is kevés a bizalomhoz.

A felhasználók közötti kommunikációs dimenzióban az internet és az on-line lét – hasonlóan a mobilkommunikációhoz – az információcsere tekintetében egy jóval aktívabb kapcsolatot jelent, mely önmagában pozitív hatással lehet a felek közötti bizalom kialakulására: ha több információm van, nagyobb bizalmat érzek a közlővel szemben. De minden kezdet, kapcsolatfelvétel nehéz, és ha kapok egy e-mailt a “nigériai kormánytól”, hogy segítsek pénzt kicsempészni az országból, vajon mennyire bízhatok az ígéretükben? Az on-line csatornán a többi tartalmi elemhez hasonlóan felgyorsulva, megsokszorozódva találkozhatunk a megtévesztés, a csalás, a dezinformáció eszközeivel: hoax, culture jamming, hype, spam, mém, viral e-mail – hosszú a listája a nehezen lefordítható nevű jelenségeknek. A 60-as években a csalók – Hankiss Ágnes kiváló tanulmánya szerint – leginkább amerikai rokonoktól jött csomagok átvételéhez kértek ismeretlenül becsengetve pénzt. Az interneten nem lehet többé kibúvó, hogy nincs nálam készpénz. A csalók elfogadnak VISA-kártyát, sőt azt szeretik csak igazán.

Az on-line populációból még ma is kevesen élnek csak az elektronikus vásárlás lehetőségével, és a tartózkodás legfőbb okai az adatbiztonsági, bizalmi fenntartások. A tranzakcióból kooperáció, kooperációból bizalom fejlődési pálya kedvezhet az internetes üzletnek, hiszen relatíve rövid idő alatt nagyszámú tranzakció, információ vagy árucsere bonyolódik le a felek között. A kezdeti bizalmatlanság az ismétlődő sikeres tranzakciók hatására csökken, és ezáltal a kialakított bizalom megtartása érdekében megéri a feleknek továbbra is egymással kooperálni, a tranzakciós költségek csökkennek, mert csökken a tranzakció információhiányosság miatti kockázata, a csalás esélye.

Mindazonáltal az on-line csalás művészete annak ellenére is virágzik, hogy az interneten akaratunktól és tudatunktól függetlenül nyomot hagyunk magunk után, komoly “track recordot” készítünk magunkról, e-mailjeink megőrződnek szervereken, listákon és a címzettek szerverén és gépein, a böngészőnket egyre több helyen fogadják “sütivel”, vagy üdvözlik a meglévő sütik, cookie-k miatt régi ismerősként. Hogyan működik a csalás, befolyásolás, lobbizás és korrupció egy olyan médiumban, ami automatikusan dokumentál mindent? A Microsoftot belső e-mailjei majdnem feldarabolták, az amerikai államok és a szövetségi minisztérium kisebb módosulásokkal ma is folyó eljárásában a legfontosabb bizonyítékok elektronikusak voltak: árulkodó hangnemű és tartalmú belső elektronikus levelek. Bush elnök beiktatásakor ügyvédei tanácsára félretette a billentyűzetet Clinton rossz példáját ismerve, akit a Lewinsky-ügyben szembesítettek a gyakornoklánynak küldött leveleivel.

Ebben a környezetben a középkor óta ismert “hiteles helyek” újra népszerűek lesznek. A tranzakciók megindulásához a “Trusted Third Party” intézménye fontosabb lesz, mint valaha. Mégis, az Egyesült Államokban nem volt szükség digitális aláírásra az internetforradalomhoz. A bizalom három alapvető összetevője a megbízhatóság, az igazmondás és a bizalmi kultúra megléte (Rose-Ackermann). Az internet nem megbízható, az interneten nehezen kérhető számon az igazmondás, és az állandóan változó szereplők között nehezen alakulhat ki bizalmi kultúra. Mégis, mi az internetbizalom Turing-tesztje? Hogyan alakul ki a bizalom egy gépek közvetítette univerzum iránt, amelyet a közhiedelem szerint a hol jó fiú, hol rossz fiú hackerek mozgatnak? Az internettel szemben való bizalmatlanság mögött nagyon kevés esetben van valós élmény, tudás, és az élmények hatására rendszerint erősödik a bizalom, hiszen az internetnépesség többségét nem “hekkerek” adják, és a múlt szeptemberi sokk után a nyilvánosságra került “munkáikban” náluk is inkább az információs rések megmutatása, mintsem kihasználása került előtérbe.

Mindenki át akar látni az interneten, megismerni a másik oldalon a gép előtt ülőt. A megismerés folyamata gyökeresen alakul át, hogyha nem személyesen, hanem on-line randizunk. Az anonimitás először segíti felszínre a titkokat, vágyakat, érzelmeket, és utoljára derülnek ki olyan információk, melyek amúgy egy kézfogás és egy névjegycsere elengedhetetlen tartozékai. Az internetet magunk tehetjük áttetszővé, de ettől még egyáltalán nem lesz átlátszó, és ma is érvényes a tízéves mondás: az interneten senki nem tudja, hogy kutya vagy.

Utánközlés; itt az eredeti: Népszabadság, 2005. február 1.