memetics + networkology = emergence

Az emergens ego

In tézisek on 2010/10/21 at 00:05

Senkinek nincsenek mémjei, a gondolataid nem a tieidek. Agyad egy hordozó csak, amely “helyt ad” a mémeknek, amelyek közt nagyon sok az ellentmondás, egy laza network tartja össze az egészet, mégis működik. Az emergens szemlélet szerint ez a hálózat és a körülötte lévő külső hatások, az érzelmek, testi érzetek, amik az ember fejében, az szivében, a lelkében, az egész emberben vannak, adják ki az egót. Memetikai értelemben vett egó e kapcsolatok összesége. Rengeteg hálózat összekapcsolása egy borzasztó bonyulut mega-hálóba. Elképesztő, hogy ez mégis működik, mondhatni, hogy bombabiztosan. Az emberek túlnyomó része mindennap pontosan érti, vágja, mi az élete, ki ő, nem kételkedik a tegnapi igazság mai igazában, tudja hova tartozik, stabilan áll a lábán a világban, ura a helyzetnek, irányítja a folyamatokat, megfontol, mérlegel és dönt, képben van, vágja h mi történik vele, a spiccen van….

(Fontos mellékszál, hogy akinek nem áll össze a kép, akinek az egó nem tűnik fel, mint “egész”, arra az emberre mondjuk, hogy krízisben van, ha csak kicsit nem állnak össze, és nem egyeztethetőek össze a “valósággal”, akkor bosszankodik vagy szomrú, ha nagyon nem, akkor segítségre szorul.)

Az egó-mém egy narratíva: egy mese, amit magunknak, magunkról mesélünk. Ez a narratíva akar egy egységes egész lenni, ez illeszkedik be érzéseink és cselekedeteink mellé-közé, ez szól arról, hogy mit cselekedtünk a múltban és ez jeleníti meg kinek-kinek a jövőról alkotott képet is. “Ma úgy döntöttem, rántottát eszem reggelire” – vajon tényleg igy volt-e? Volt-e itt döntés? Vagy inkább arról van szó, hogy egy ideje rántottát reggelizek, az volt otthon, korán volt ahhoz hogy gondolkozzak – tulajdonképp megevődött az a tojás, és utólag ez a történetemben, az egóban már úgy áll össze, hogy egy döntés született, hiszen _nyilván_ nem a tojás reggelizett engem, hanem én a tojást. Az igényünk a koherenciára és a konzisztenciára döntéseket kreál a történésekből ami körülvesz minket.

A memetika is rámutat a Descarte-i világkép alapvető problémájára, hiszen nem gondolunk, tehát vagyunk, hanem, leginkább, cselekszünk, tehát vagyunk. Sokkal célravezetőbb, ha valakit a cselekvései alapján ítélsz meg, mint ha a mémjei alapján, amik nem is az övéi.

Nem is beszélve arról, hogy rengeteg olyan cselekvést végzünk nap mint nap, a legnyilvánvalóbb példák  a reflex-szerű mozgások, ahol nem is jut el a kiváltó inger olyan agyi területekhez, ahol “döntések” születhetnének, hanem a már a kéregről megy vissza a válasz (és elrántjuk a kezünket a tűzből).

De általánosságban nézve sem találjuk a karteziánus világképben honos Döntnököt az agyban, aki minden információt összegyűjtve mérlegel és döntést hoz amit aztán az agy és a test végrehajt. Nem utolsó sorban azért sem, mert ha lenne ilyen kis lény a fejünkben, akkor az ő fejében ugyanigy egy következő matrjoska-döntnök kellene hogy az összes oda beérő információt rendszerezze, mérlegelje és döntsön – és igy tovább.

Ehelyett a fejekben mémek vannak, és  az ezekből a mémekből fejlődő, alakuló narratíva, az egó. Az, hogy a XX. században életünk meghatározó részévé váltak a kereskedelmi márkák ebből a szempontból azt jelenti, hogy beépültek ebbe a narratívába, az én-mém részét alkotják: a márkák által is meghatározott az én-képünk, az egónk egy sztori, melyet márkák is alkotnak, melybe márkák is beépültek (és be akarnak épülni).

A egó-mém befolyásolja a mémek befogadását is, így alakul ki az én-média, azon források összessége, amit az analóg és digitális média-univerzumból a mémjeim befogadásra alkalmasnak ítélnek – egyrészt. Másrészt ők a mémjeim barátai, hiszen őket olvasva kapom meg a mémjeim egy részét, tehát a gyakran nézett oldalak mémjei nagyban átfetnek a mémjeim egy csoportjával. (Sok netes kutatás szól erről, még senki sem tudta meggyőzően cáfolni a polarizációt amely végbemegy a sok én-média között).

Az általunk figyelt médiumok ma legalább egy lehetőséget kapnak arra, hogy a figyelmünket felhasználják és hordozóvá változtassanak minket. Ebből a szempontból a fejünkbe lévő mémek tulajdonképpen receptorként is értelmezhetőek, legfőbb tevékenységük az, hogy mint egy jó diverzáns egy intézményben, belülről megnyissák a memetikai kapukat elvbarátaik előtt. Egy újabb ok arra, miért figyeljünk oda a médiafogyasztásunkra, hiszen jó eséllyel amit megettünk ma, megesszük holnap is, ha ízlett, ha nem.