memetics + networkology = emergence

Archive for October, 2010

Az emergens ego

In tézisek on 2010/10/21 at 00:05

Senkinek nincsenek mémjei, a gondolataid nem a tieidek. Agyad egy hordozó csak, amely “helyt ad” a mémeknek, amelyek közt nagyon sok az ellentmondás, egy laza network tartja össze az egészet, mégis működik. Az emergens szemlélet szerint ez a hálózat és a körülötte lévő külső hatások, az érzelmek, testi érzetek, amik az ember fejében, az szivében, a lelkében, az egész emberben vannak, adják ki az egót. Memetikai értelemben vett egó e kapcsolatok összesége. Rengeteg hálózat összekapcsolása egy borzasztó bonyulut mega-hálóba. Elképesztő, hogy ez mégis működik, mondhatni, hogy bombabiztosan. Az emberek túlnyomó része mindennap pontosan érti, vágja, mi az élete, ki ő, nem kételkedik a tegnapi igazság mai igazában, tudja hova tartozik, stabilan áll a lábán a világban, ura a helyzetnek, irányítja a folyamatokat, megfontol, mérlegel és dönt, képben van, vágja h mi történik vele, a spiccen van….

(Fontos mellékszál, hogy akinek nem áll össze a kép, akinek az egó nem tűnik fel, mint “egész”, arra az emberre mondjuk, hogy krízisben van, ha csak kicsit nem állnak össze, és nem egyeztethetőek össze a “valósággal”, akkor bosszankodik vagy szomrú, ha nagyon nem, akkor segítségre szorul.)

Az egó-mém egy narratíva: egy mese, amit magunknak, magunkról mesélünk. Ez a narratíva akar egy egységes egész lenni, ez illeszkedik be érzéseink és cselekedeteink mellé-közé, ez szól arról, hogy mit cselekedtünk a múltban és ez jeleníti meg kinek-kinek a jövőról alkotott képet is. “Ma úgy döntöttem, rántottát eszem reggelire” – vajon tényleg igy volt-e? Volt-e itt döntés? Vagy inkább arról van szó, hogy egy ideje rántottát reggelizek, az volt otthon, korán volt ahhoz hogy gondolkozzak – tulajdonképp megevődött az a tojás, és utólag ez a történetemben, az egóban már úgy áll össze, hogy egy döntés született, hiszen _nyilván_ nem a tojás reggelizett engem, hanem én a tojást. Az igényünk a koherenciára és a konzisztenciára döntéseket kreál a történésekből ami körülvesz minket.

A memetika is rámutat a Descarte-i világkép alapvető problémájára, hiszen nem gondolunk, tehát vagyunk, hanem, leginkább, cselekszünk, tehát vagyunk. Sokkal célravezetőbb, ha valakit a cselekvései alapján ítélsz meg, mint ha a mémjei alapján, amik nem is az övéi.

Nem is beszélve arról, hogy rengeteg olyan cselekvést végzünk nap mint nap, a legnyilvánvalóbb példák  a reflex-szerű mozgások, ahol nem is jut el a kiváltó inger olyan agyi területekhez, ahol “döntések” születhetnének, hanem a már a kéregről megy vissza a válasz (és elrántjuk a kezünket a tűzből).

De általánosságban nézve sem találjuk a karteziánus világképben honos Döntnököt az agyban, aki minden információt összegyűjtve mérlegel és döntést hoz amit aztán az agy és a test végrehajt. Nem utolsó sorban azért sem, mert ha lenne ilyen kis lény a fejünkben, akkor az ő fejében ugyanigy egy következő matrjoska-döntnök kellene hogy az összes oda beérő információt rendszerezze, mérlegelje és döntsön – és igy tovább.

Ehelyett a fejekben mémek vannak, és  az ezekből a mémekből fejlődő, alakuló narratíva, az egó. Az, hogy a XX. században életünk meghatározó részévé váltak a kereskedelmi márkák ebből a szempontból azt jelenti, hogy beépültek ebbe a narratívába, az én-mém részét alkotják: a márkák által is meghatározott az én-képünk, az egónk egy sztori, melyet márkák is alkotnak, melybe márkák is beépültek (és be akarnak épülni).

A egó-mém befolyásolja a mémek befogadását is, így alakul ki az én-média, azon források összessége, amit az analóg és digitális média-univerzumból a mémjeim befogadásra alkalmasnak ítélnek – egyrészt. Másrészt ők a mémjeim barátai, hiszen őket olvasva kapom meg a mémjeim egy részét, tehát a gyakran nézett oldalak mémjei nagyban átfetnek a mémjeim egy csoportjával. (Sok netes kutatás szól erről, még senki sem tudta meggyőzően cáfolni a polarizációt amely végbemegy a sok én-média között).

Az általunk figyelt médiumok ma legalább egy lehetőséget kapnak arra, hogy a figyelmünket felhasználják és hordozóvá változtassanak minket. Ebből a szempontból a fejünkbe lévő mémek tulajdonképpen receptorként is értelmezhetőek, legfőbb tevékenységük az, hogy mint egy jó diverzáns egy intézményben, belülről megnyissák a memetikai kapukat elvbarátaik előtt. Egy újabb ok arra, miért figyeljünk oda a médiafogyasztásunkra, hiszen jó eséllyel amit megettünk ma, megesszük holnap is, ha ízlett, ha nem.

LeMeme: LeBron James

In esetek, tézisek on 2010/10/07 at 03:35

“We came here to win one championship…. But not just one…. But two… Three…. Four…. Five….. Six….” Lebron James

Minden mulandó. A slágerek, a sztárok, divatok az emergens univerzumban elképzelhetőek úgy, mint kiemelkedések a memetikai fitnesz térképen. Ha elképzelsz egy ilyen 3D térképet, ahol a népszerűség egy hegy magasságát jelenti,  akkor ezek a folyamatosan változó hegyek olyanok, mint az állóhullámok egy folyón: a formájuk ugyanolyan, de a tartalmuk mindig különböző.

A tézisem ezzel kapcsolatban az, hogy ezek a kiemelkedések, mint egy médiasztár felemelkedése és eltűnése csak részben a történet emberi szereplői (maga a sztár, a média tulajdonosai, bemondói és nézői, stb) által kreált eseménysor. Sokkal inkább ennek az állóhullámnak a felfelé szívó hatásáról van szó, amely felemel sokszor indokolatlan fitnesz magasságokba (népszerűség és nézettség magasságokba) egy eseményt. A sztár kosárlabdázó, LeBron James átigazolása közel egy éven át egyre erősődve néhány héten át majdnem sakkban tartja a közönségét a médián keresztül. Hiszen egyszerűen oda _kell_, hogy figyelj, ha megvan a fejedben kapcsolat a sztár, a csillag mémjével! Képben _kell_, hogy legyél, memetikai lemaradást a mémcsoportod büntetni, csúnyán néznek, és “ki tudja mit gondolnak” ha kiderül, hogy nem vagy képben az utolsó eseményeket illetően. Még akkor is, ha jelen esetben különösen szép volt a helyzet abban az értelemben, hogy a kérdés úgy hangzott: még mindig semmi hír LeBronról…?

Olyan volt ez a médiashow július végén az USA-ban mintha egy nemzet a lebronmém születésénél, tulajdonképpen memetikai ujjászületésénél bábáskodott volna.

A média úgy mutatta be a sztárt, LeBront, mint anyavárosa (történetesen Cleveland, egy időben a második legnagyobb magyarlakta város a glóbuszon, helyi magyar kiejtés szerint a végén magyar “a” hanggal) szülöttjét, harcosát, gazdaságának fontos részét. Egy város amelyik nemcsak imádja és felnéz rá de amelynek szüksége van LeBronra, egy szeretetteli de követelőző anya volt Cleveland. A város fura hatásairól itt csak annyit, hogy pl. clevelandi születésű Trent “9 inch Nails” Reznor is, több magyar (nevű) régi haverral megáldva.

Erre mintegy reagálva ugyanezt a szerepet nézték ki LeBronnak a New York Knicks csapatában, ti. hogy ő fogja elvinni a hátán a csapatot, annyira, hogy olyan mémek láttak napvilágot a döntésre várakozás közben mely szerint a Knicks által választott többi játékos helye leginkább LeBron körül képzelhető el egy stratégiában – kockázatosnak tűnő fogadás azért tekintve hogy LeBron még jó haverjának, Jay-Z-nek sem igért semmit, nem tett utalást.

Közben a két igazi haver játékos, D. Wade-et és C. Boscht leigazolta a Miami Heat csapata. Ott várta egy olyan környezet LeBront, amilyenre igazán vágyott: a szerető, befogadó anyát megtestesítő meleg éghajlatú város, baráti, ismerős, nagy sikerekkel kecsegtető csapattársak. Három sztárral a Miami majdnem biztosra tud menni, ők hárman már könnyen elvihetik a vállukon a csapatot.

Az érettségi nélküli, apa nélkül a kosárlabdán felnőtt LeBron nem akart az lenni, amivé NYC (és a nagyrészt itt készülő média!) akarta mutatni. Nem  akart ám nekiállni egy csapat felfuttatásának, nem akart hős lenni. Inkább egy király csapatban akart játszani – ha lehet akkor a legkirályabb csapatban. Nem ő akarta a legjobb csapatot kikovácsolni, valószínűleg nem látja magát vezérnek egyáltalán. Be akart álllni valahova.

A (nyc-i) média elhitte, amit ő maga sugallt aztán állított LeBronról, és megprobálta ezzel magát Jamest is befolyásolni, mutatni neki egy olyan jövőbeli LeBront, amivé ő ott válhat. Next King of New York? – mindössze ennyire túloztak a szalagcímek…. De ez a kép nem volt igaz, LeBron egy másik ember akart lenni, a haverokkal nagyon jól ellevős, laza, kevesebb munkával legalább annyi vagy még sokkal több pénzt kereső játékos. Hiszen hárman együtt még erősebb mém is lehetnek mint az egyszem sztár, csak a testvériséget, mint archetipust emlitem itt.

Maga a média felhajtás vége egy péntek esti 10 perces “óriási” médiaesemény lett, amikor is James kicsit akadozva kinyögte: Miami Heat! És így jutott a LeBron-mém eggyel magasabb szintre a mémfintesz-térképen. Ő most megmaradt az egyik állóhullám tetején. Amíg a meccsek elkezdődnek addig csend van körülötte, de a most kapott “figyelem-pontok” lassabban évülnek mint gondolnánk, tehát hiába most nincs éppen a napi mémtérben jelen meghatározó módón, ettől még a LeBron-mém fajsúlyos szereplője a mémtérnek, ott van, és azonnal tudja a médián keresztül mozgósítani a követőit, minket, mikor akcióba lép. Figyelni fogjuk mert figyelnünk kell, nincs mit tenni, el vagyunk kapva.

ps. Aki mosolygott az archetipusok könnyűkezű használatán, az tegye fel magának a kérdést: miért is gondolja, hogy a menő űrhajók és robotok miatt  lett sikeres a Star Wars….. Szóval az archetípusokra memetikai megközelítésére még visszatérünk!